Nem a hírekre kíváncsiak az emberek, mert már amúgy is ömlik a fejükre az információözön, hanem az igazságra, mondta nekem nemrég valaki. Micsoda abszurd dolog, gondoltam, hisz mi más az igazság, mint a hírek összessége? Egy-egy hír lehet önállóan véve hamis, manipulatív vagy egyszerűen hazug, rosszindulatú, de egy másik helyen megkapja az ember azt a másikat, ami kioltja a rossz szándékot az elsőből, ami támpontot nyújt abban, hogy az információáradatban valahol – még ha nem is középen – ott leledzik az igazság.

Persze, tudom, jóval bonyolultabb ez, minthogy ilyen röviden meg lehetne fogalmazni, s a hírek, vélemények, információk dzsungeléből sokkal nehezebb kiszűrni az igazságot annál, minthogy összevetünk két hírt a spektrum két széléről, és voilà. Meg aztán igazság is éppen annyi van, ahányan élünk ezen a földön: mindenkinek más. Ami a napokban Ukrajnában is zajlott, sokféleképpen értelmezhető: sokan azt mondták, ez a „Nyugat” és a „Kelet” harca, arról szól, hogy melyik kultúra, gazdasági kör lesz a szomszédos országban az uralkodó. Volt olyan elemző, aki az interneten úgy értelmezte első napjaiban ezt az összecsapást, mint aminek a végkimenetelétől függ az, hogy milyen székhelyű, központú bankok, szupermarket-láncok, távközlési társaságok lesznek a nyerők majd Ukrajnában: Vodafone vagy MTC, Citibank vagy Sberbank, Tesco vagy Arbat. Demokrácia vagy diktatúra – folytatódott a párosítás.

Az én fejemből kinézve az igazság egy kicsit másképp fest: a harc Ukrajnában lehet, hogy azon két kultúra között zajlik, amelyik közül az egyikben, Kijevtől nem messze, az utcai harcokkal egy időben a téli olimpiának helyt adó, oroszországi Szocsiban a Pussy Riot nevű punkzenekar tagjait performance-uk közben a „rendfenntartással” megbízott „kozákok” nyilvánosan megkorbácsolják. A másik „kultúra”, amelyik nevében az utcára vonultak Ukrajnában, az, amelyet mi is ismerünk, látszólag mi is választottunk: a „nyugati”, meglehetősen vagy talán túlságosan liberális, talán túlontúl is individualista modell, ahol a homoszexuálisok nemhogy büntetlenül élhetik meg a saját igazságukat, hanem azt fennen hirdethetik és ünnepelhetik. Első látásra a kozákok általi korbácsolás (szó szerint!) nem más, mint maga a gonosz önkény, a szivárványos felvonulások pedig a szabadság féktelen megnyilvánulásai. Nekünk, akik éltünk egy önkényuralomban, hidegrázásunk van tőle. De vajon ugyanezt gondolják róla a „rendfenntartó” kozákok is?

Végső soron talán nem is annyira bárgyú, mint amilyennek először tűnik a bankok, mobiltelefon-társaságok és szupermarketek cégérei közötti szembeállítás: egyáltalán nem mindegy, hogy ki viszi haza a végén a pénzt. Ebben viszont igencsak hasonlónak tűnik itt, a két kultúra közötti szürke zónából nézve a kétféle civilizáció: bármennyire liberális vagy elnyomó, színes vagy fekete-fehér, kollektív vagy individualista, a mozgatórugó mindkét esetben a pénzt. Csak amíg nyugaton többen osztoznak felette, s jut az átlagpolgárnak, a középosztálynak is épp annyi belőle, amennyivel nem csak túlélni, hanem esetleg tervezni is tud, addig a keleti világban alig néhány kézben összpontosul majdnem az egész nemzeti vagyon, s a lakosság, amelyik ezt a vagyont megtermeli, napról napra egyre jobban elszegényedik. Ismerős? Egy jövőkép nélküli, egyik napról a másikra élő emberekből alkotott társadalomban értelemszerűen az indulatok is nagyobbak.

Ukrajnában már eljutottak oda az emberek, hogy elegük lett ebből a velejéig igazságtalan helyzetből: íme, a következmény. Akármelyikünk lehet egyszer az ő helyzetükben. Mert az emberek igazságérzete lehet, hogy a pénzéhségüknél is erősebb.

Attól függ persze, hogy a barikád melyik oldalán állnak, s mit védenek: alapvető értékeket és igazságokat vagy a vagyonukat, bankbetétjüket. Akármilyen cégérű bankokban.

Első közlésben megjelent a Csíki Hírlap és a Vásárhelyi Hírlap február 21-ei számában.