„Az egymásba átviharzó évszakok”

Jó néhány évvel ezelőtt, úgy huszonöt esztendeje, amikor még költői reményeim voltak és hiú ábrándokat tápláltam aziránt, hogy majd verseim által lesz jobb a világ, még akkor, amikor olyan szépnek és jónak (és tragikusnak) látszott minden, igen fiatalon írtam le ezt a sort. A vers, amelyhez tartozott, ellett valahova. Mintha úgy hangzott volna a töredék, amelyre emlékszem e sorral együtt, hogy „miközben felsértik szuverén héjadat / az egymásba átviharzó évszakok / állsz valamelyik villamoson / épp jegyet lyukasztasz, / jöhetne ellenőr, / s mégsem vagy rendes ember, / a reggel ott dereng egy mindig túlsó parton…” 

Így utólag – talán kissé pontatlanul – idézgetve a versike töredékét, nem is tűnik annyira nagy eresztésnek. Mintha kisebb logikai bukfenc lenne benne, idegen hatás, utánérzés, s mintha a nagyotmondás kényszere „fogná ceruzámat”, de azért mégiscsak tetszetősnek vagy fontosnak kell lennie, hogy annyi év után is elődereng ez a foszlány. 

És e verstöredékkel együtt még valami más emlékféle is előjön ilyenkor. Enyhe világfájdalom, némi tragikum, mintha éppen elhagyott volna egy leányzó, aki nem érdemelte meg, hogy annyira oda legyek érte és vissza, s mintha abban a rendszerben is lenne valami baj, amely azt a régvolt pillanatot meghatározta, hiszen elvágyódom, átvergődnék onnan „egy mindig túlsó partra”.

Mit mondjak, immár itt vagyok, átívelve az évtizedeken, és a vágyott helyen, ideát, hol ugyanvalóst és egyáltalán nem érzem jól magam. Folyton hiányérzetem van. Szorongok amiatt, hogy túl hígan, túl esetlegesen, túl üresen telik-múlik az idő, és végül bukott poétaként oda jutottam, hogy be kell látnom, manapság egy-egy sms-nek sokkal komolyabb hatása van, mint egy nagy kínnal előidézett lírai „magnum opusnak”. Politikai és üzleti karrierek érhetnek csúfos véget egy-egy rosszul időzített pár soros üzenettel, ha illetéktelenek olvassák. Nagyon nagy versnek kell lennie, hogy ilyen frenetikus hatással csaphasson agyon lelkeket… Bejártam olyan országokat, ahol igazi városok voltak, helyi és nemzetközi érdekek szerint száguldottak a vaspályákon a vonatok, s metró kocsija suhant alant, fent villamos és függővasút fungált, szóval Udvarhely gödrénél tágasabb kisvilágokban is forgolódtam, de egyik sem volt az igazi.

Azóta is csak sejtem, hogy lennie kell egy helynek, ahol mégiscsak elviselhető „a lét könnyűsége”. Azóta is csak remélem, hogy lennie kell egy olyan évszaknak, amely valóban illik hozzám, amely megfelel a habitusomnak. Feltételezem, hogy más is hasonlóan érez. Örök készülődésben vagyogatunk. És leginkább ilyenkor jön elő ez a fajta elégedetlenség, amikor a tél rongyai között állunk, és nyoma sincs még az igazi tavasznak. Itt ténfergünk, se kint, se bent. Se nem hideg, se nem fagyos, de még csak nem is enyhe virradatban, egy se nem ilyen, se nem olyan évszakban, a kilátástalanság sarában. De reménnyel mégis, míg vagyunk, hisz a reggel valóban „ott dereng egy mindig túlsó parton”...