A világ helyzetéről

A város egyik jól ismert kávézójában ültünk vasárnap este. Bár enyhe a tél, a meleg jólesett. Éppen a világ helyzetéről beszélgettünk, amikor, tíz óra után, egy kisfiú jött be. Elnyűtt pulóverben, borzasan. Ruháján látszott, hogy nem frissen mosott. Se kabát, se sál, se sapka rajta. Tekintetében mintha a felnőttektől való félelmet láttam volna, ahogyan szétnézett. A magas pult elé ment. A fiatal pincér a kályhához küldte a gyereket. Sietősen ment, megállt a jó meleg kályha előtt, aminek üvegajtaján át látni lehetett az égő fadarabokat. Szó szerint fülig ért a szája, amint kezét dörzsölgette. Félig hátrafordulva szemlézte a terepet, aztán leült a puha fotel legszélére, hogy minél közelebb legyen a meleg forrásához. Elégedett mosollyal nézett ránk, arcán öröm virágzott. Rég nem láttam ennyi örömet, mint amitől sötét szemei ragyogtak.

A közeli asztaltól fiatal hölgy ment oda hozzá, beszélgettek. Aztán a hölgy a pultnál rendelt. Mivel közel voltam, hallottam is, hogy mit: mentateát és pogácsát. A pogácsák a pult szélére voltak kirakva, jó sok, vonzották a szemet. A pincér, amikor elkészítette a teát, kivitte a rendelést. A kis legény kacagva húzta közel magához a teásbögrét, ám olyan forró volt, hogy kortyolni nem lehetett még belőle. Két markába emelte, fújta, arca előtt tartva, talán azért is, hogy érezze a jó illatot. A pogácsához nem nyúlt.

Kis ideig a vendégek legtöbbje őt nézte. Közben a kis legény az ajtó felé integetett, majd a teásbögrét mutatta, meg a pult irányába bökött. Nemsokára megláttam, kinek integetett. Nagyobb fiú jött be, és a legényke mellé ült. Látszott rajta, hogy ő is fázik, felsőtestével a kályhához közel dőlt. A kisebbik odatolta elé a teát, de hát a nagyobbik sem tudott még inni belőle, annyira meleg lehetett. Aztán a nagyobbik átült a kisebbik gyerek foteljébe. Csak ültek ott ketten és nézték a tüzet, fázósan összetett két kezüket maguk előtt tartva. Festménybe kínálkozó téma!

Közben a másik pincér ölnyi ruhát hozott valahonnan, szinte oda se figyelt rá senki, csak amikor egy jó vastag pulóvert és még valamiket a fiúcskához vitt. Az kacagott örömében. Vedd fel, biztatták a szomszéd asztaltól. A pulóver bő is volt meg hosszú is, de magára húzta, aztán szemrevételezte, hogy még mit kapott. Egy hosszú sál volt kezében, azt a kályhához tartva melegítgette, mielőtt nyakára tekerte volna. Felállt, úgy öltözködött. Majd vastag kötött sapka került a fejére, jól szemébe húzta, aztán visszatette a fotelre, maga mellé.

A kávézóban, ahol ottfeledett kesztyű, sapka vagy földre esett telefon sem tűnik el soha, úgy látszik, nem dobják el a gazdátlan tárgyakat. Fél éve itt a pulóver, hallottam a pincértől, magamban hozzátettem: épp jó, mert új gazdára lelt.

A jókora pogácsát a kisebbik bontotta ki a csomagolóanyagból. Kettétörte, egyik felét a nagyobb fiúnak adta, az rögtön bele is harapott. A kisebbik mintha a markában feledte volna. Örült a melegnek, a teának, amit nemsokára kortyolni lehet már, miközben ujjait jól megmelegítette.
Miért is kell ezt a történetet megosztani másokkal? Mivel több, mint ami máshol, másokkal történik meg, akár naponta is? A tanulságért. Hogy amíg én más örömében gyönyörködöm, addig más már cselekszik. Hogy minden ember annyit ér, amennyi része lehet a hasonló történésekben. Hogy a kávézó meg az ottani meleg mindenkié lehet egy téli estén.

Valami más meleg járja át az embert ilyenkor. Azt pedig jó lenne sokáig megőrizni magunkban, akkor is, ha egy borzas, koszos kölyöktől pattant ki a szikra.