A „nemmel” szegényebbek lettünk

Lejárt a vallásórához kötött első médiahisztéria, amelynek nyomán kiderült, hogy mégis vallásos népek élnek Erdélyben és Romániában, hiszen országszinten megközelíti a kilencven százalékot azon szülők száma, akik kérték, hogy gyermekük továbbra is járjon hittanra.

Biztos voltak olyanok, akik megszokásból írták alá a kérdőívet, vagy mert szégyellték a többi szülő előtt bevallani, hogy ők ezt nem tartják fontosnak. De bizonyos, hogy legtöbben meggyőződésből kérték a vallásórákon való részvételt. Azért választották a vallásoktatást, függetlenül, hogy melyik felekezethez tartoznak, mert fontosnak tartják, hogy gyermekük az iskolában is, vagy legalább az iskolában bibliaismeretet tanuljon, megtanuljon imádkozni, s választ kapjon kérdéseire. Felismerték, hogy a keresztyénség/kereszténység része a kultúránknak. A bibliaismeret hozzátartozik az általános műveltséghez, és illő, hogy minden óvodás, kisiskolás, kamasz tudja, hogy karácsonykor Jézus megszületését ünnepeljük, és húsvét nem a csokitojást hozó nyuszihoz, hanem Jézus feltámadásához kötődik. Kiss Ulrich jezsuita szerzetes mondta: nem lehet megérteni sem a magyar, sem az európai irodalmi remekműveket, ha nincs alapvető bibliaismeretünk, ha nem tudjuk, hogy mi történt az Édenkertben, Betlehemben, a Golgotán.

Véleményem szerint a vallásóra azonkívül, hogy olyan ismeretek átadására alkalmas hely, amelyeket a gyermekeik máshol esetleg nem kapnak meg, egy közösségformáló alkalom is. Aki járt vallásórára, iskolába vagy gyülekezetbe, az tudja, hogy milyen jó kis beszélgetések alakulnak ott ki. Fel lehetett tenni azokat a kérdéseket, amelyeket otthon nem merünk. Például a halállal, feltámadással, örök élettel kapcsolatos kérdéseket. Vagy a horoszkóppal, átkokkal, babonával, kuruzslással kapcsolatosakat. De lehet ott beszélni jóról és rosszról, kapcsolatokról, tiszteletről, tisztaságról, szeretetről, háláról, megbocsátásról. Kiderül, hogy mindenkinek vannak kérdései, hogy nem vagyunk egyedül a mieinkkel, s ha nem is kapunk választ rájuk, de továbbgondolásra alkalmas kapaszkodót mindenképp.

Az iskolai vallásórák ilyen közösségformáló, kérdéseket feszegető és válaszokat kereső alkalmak. Legtöbbször. Így az a szülő, aki „hitbeli” vagy időtakarossági szempontokat figyelembe véve nem kérte a hittanórát, részben az életben való boldogulást is elősegítő ismeretektől, részben egy jó közösségformáló alkalomtól „mentette fel” gyermekét.  Aki valószínű, hogy a felszabaduló idejében az utcán fog tekeregni, tévézik, számítógépezik, vagy éppen mobiltelefonján csacsog. 

Úgy érzem, a szülők a „nemmel” nemcsak gyermeküket, hanem közösségeinket, a jövő családjait is részben megfosztották valamitől, Valakitől.