Húsvét a tetőn

Szeretem az extrém dolgokat, de eleinte túlságosan is annak tűnt az ötlet, hogy a húsvét ünnepét ne otthon töltsem, hanem nagypéntektől hétfőig idegen emberek között egy idegen helyen. Aztán feltettem magamnak a kérdést, mit is jelent nekem otthon ünnepelni. A válaszom: takarítást, tojásfestést, sütést, pompás vasárnapi ebédet, másodnapi vendégvárást. Persze mindezek előtt és közben a mintegy kétezer évvel ezelőtti eseményekre való emlékezést, örömteli együttlétet Istennel, aktuális üzenetének emésztését, de anélkül, hogy ezt megoszthatnám másokkal is, anélkül, hogy ez kerülne előtérbe.

Így hát gondoltam merészet s nagyot: húsvéti konferenciát Szovátán, a presbiteriánus egyház helyi, szovátai, erdőszentgyörgyi, székelyudvarhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári tagjaival és szimpatizánsaival, akik közt román testvérek is voltak, többnyire Petrozsényből. Az előadások a legfontosabbakra intettek. Lehetett kérdezni is, s válaszokat kapni, aztán pedig elhangzott néhány bizonyságtétel. Hihetetlen mélységekből, ijesztő küzdelmeken át győzte le és mentette meg Isten a Rá szomjazó embereket. Sokszor nem is tudjuk, hogy Ő hiányzik az életünkből, és megpróbáljuk mindenfélével kielégíteni az éhségünket, de a bennünk tátongó űr Isten-formájú, egyedül csak Ő töltheti ki. Amíg egyébbel akarjuk helyettesíteni Őt, addig csak tévelygünk, botladozunk. Elesni több irányba is lehet, de megállni csak egy irányba. Ha pedig megtaláltuk a helyes irányt, ha bekövetkezett egy csodálatos fordulat, ha találkoztunk Istennel, és döntöttünk mellette, nem dőlhetünk hátra láblógatva várva az üdvösséget, mert ugyan mennyei örök életet ígér Krisztus a Benne hívőknek, de arra is figyelmeztet, hogy nem mindenki üdvözül, aki azt mondja, hogy Uram, Uram, csak azok, akik megtartják a parancsolatokat. Ez nem azt jelenti, hogy kétségek közt vergődve számolgatnom kell mindennap a bűneimet, hogy mikor melyik parancsolat ellen vétettem, de azt igen, hogy folyamatosan kell kérdeznem Istent, hogy mit akar, hogy cselekedjem. A keresztyének között nincsenek tartalékosok, mint a focistáknál, ha valaki nem aktív, szolgáló keresztyén, az ellentmondásban van önmagával. Erre pedig hajlamosak vagyunk. Ráérzünk az Ige ízére, zamatára, elkezdjük csipegetni, habzsolni, és az egészséges táplálék energiává alakul át bennünk. De ha ezt nem dolgozzuk le, növekedni kezd a lelki koleszterinszintünk és elhájasodunk, nehezen mozdulunk, ellustulunk. Megtörténhet az is, hogy csak fogyasztói leszünk az Igének, úgy olvassuk a Bibliát, úgy veszünk részt istentiszteleten, bibliaórán, mint az éhes ember, aki berohan a gyorsbüfébe, lenyom a torkán pár falatot, és továbbsiet.

A világ és a Sátán mindig tudnak bőven feladatot adni, hogy lefoglaljanak, és elhitessék velünk, hogy nincs időnk, elválasszanak Istentől. Eljuthat oda a keresztyén, hogy Isten ügye nem lesz az ő saját szívügye, és földi dolgokban merül el önmaga tengelye körül forogva. A babiloni nehéz évek után a zsidók visszatértek ugyan a szent földre, szabadon gyakorolhatták a vallásukat is, de fontosabb volt nekik, hogy emeletes házakat építsenek, gazdálkodjanak, bebiztosítsák világi jólétüket, minthogy a templomot hozták volna rendbe, Isten dolgait tették volna az első helyre. Sok keresztyén egyáltalán ki sem jön Babilonból, ott sínylődik a választott rabszolgaságban, egy-egy nehezen elhagyható bűnben, esetleg egy haldokló, netán halott gyülekezetben, amely visszahúzza őt. A megtérés tehát csak a kezdet, mondhatni az a momentum, mikor észre veszem, hogy valaki minden számlámat kiegyenlítette, minden tartozásomat megfizette, és a bankszámlámra egy óriási összeget utalt át, mert szeret, pedig én nem is ismertem őt, sőt fájó sebeket okoztam neki; az a momentum, amikor elhatározom, hogy ezután az életcélom az lesz, hogy örömet szerezzek Neki, mindenemmel ezt a csodálatos Valakit fogom szolgálni. Az elhatározást viszont cselekedeteknek kell követniük. Ezek a gondolatok hangzottak el többek között a konferencia előadásain, s bár nem díszelgett hímes tojás az asztalon, és nem mondott senki locsolóverset, mégis húsvétot ünnepeltünk. Hogy félreértés ne essék, nem a tojással, nem a vízzel és nem a verssel van a baj – mondja a néprajzos, hiszen vannak vidékek, ahol a húsvéti tojás Krisztus jelképe: ahogyan a tojásból új élet születik, úgy születünk mi is újjá Jézus halála által. A piros szín az értünk kiontatott vérre emlékeztet. A locsolásnak is van egyházi magyarázata: egy legenda szerint Jézus feltámadása után a hírvivő asszonyokat a katonák vízzel öntötték le, így akarták elhallgattatni őket. Locsolóverseket pedig ismerünk olyanokat is, amelyek a tényleges örömhírt foglalják össze, mielőtt feltennék a kérdést: szabad-e locsolni.

Tudjuk persze, hogy a tojás, a víz meg a rímbe szedett szavak a pogány hiedelmek szerint mágikus erővel bírtak: egészséget és termékenységet varázsoltak velük. Napjainkban viszont nem azzal van a gond, hogy túl sokan osztanák ezt az ősi felfogást, hanem azzal, hogy ezek a dolgok, a tojás, a víz meg a rímbe szedett szavak, húsvéti népszokásaink nem hogy nem mutatnak Krisztusra, de egyenesen elvonják Róla a figyelmet, eltakarják az ünnep lényegét. Szovátán a házak kapujában színes szalagokkal és tojásokkal díszített zöld ágak virítottak, nem tudom, vajon a legények tényleg azért állították-e oda, hogy az ott lakó lányok egészségesek és szépek maradjanak, azt viszont tudom, hogy a tetőn táborozók tényleg azért utaztak oda, hogy az ünnepnapokat az Ünnepelttel töltsék, hogy a hétvégéjüket annak áldozzák, aki értük az életét adta. A feltámadt Krisztus most is szólt az övéihez, és ahogy megjelent tanítványainak, és halat sütött nekik a parton, ugyanúgy jelen volt most köztünk is, és táplált minket Igéjével, intett, figyelmeztetett és buzdított minket. Hála legyen ezért és dicsőség az Ő nevének.

Zsigmond Júlia