Clujul nu e „Colojvar”

Nosza a román sajtó nem is késlelkedett és azonnal darabjaira szedte a nyilatkozatát, megjegyezvén, hogy külföldiek esetében megszokott, hogy összekeverik Budapestet Bukaresttel, de Kolozsvárral ez még nem fordult elő. A lapok arról is írnak, hogy a játékos nyakára egy magyar címert tetováltak, a Dinamo szurkolói pedig tiltakozásképp neki címzett transzparensekkel készülnek a Szuperkupa-döntőre. Ám tegyék, szívük joga, a tényen azonban, miszerint Kolozsvár már csak a történelmi múltja okán is egy magyar város, mit sem változtat.

Kolozsvárott, ugyanis egészen addig, amíg a trianoni szerződés Kolozsvárt a román államnak nem juttatta, számottevő román lakossággal nem rendelkezett, a magyarság azonban még azután is, egészen az ötvenes évek közepéig számottevő számbeli fölényben volt. Ennek érzékeltetésére álljon itt néhány számadat: 1920-ban a város lakosságának 83%-a magyar, 12%-a román, 1930-ban 54%-a magyar, 34%-a román és csak 1956-ra lett mindössze 47%-ban magyar és közel 50%-ban román. Sajnos az azóta eltelt több mint 5 évtized alatt a magyarság szamaránya az előre elhatározott és eltervezett, módszeres és erőszakos politika okán mára 16%-ra esett vissza.

A bukaresti kormányok ugyanis nem arra a következtetésre jutottak el a két világháború közötti nemzetiségi konfliktusok, majd Erdély területének 1940-es megosztása nyomán, hogy az erdélyi magyarsággal (az egész magyarsággal) valamilyen tisztességes és tartós kompromisszumot kell kötni, amely „hosszú távon” teszi lehetővé a két nép együttélését és együttműködését, ellenkezőleg, arra a következtetésre, hogy az erdélyi magyarság történelmi lakóterületeit lehetőleg telepesek odairányításával meg kell bontani, és történelmi intézményeit, amelyek kultúráját fenntartották, össze kell roppantani. Ennek a politikai folyamatnak olyan szakaszai voltak, mint az ősi egyházi kollégiumok: a piarista, a református és az unitárius középiskola államosítása, a kolozsvári magyar orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, a Bolyai Tudományegyetem, illetve számos magyar iskola és kulturális intézmény felszámolása. Leginkább pedig az a módszeres telepítési politika, amelynek keretében tízezrével telepítették Kolozsvárra a havasalföldi, moldvai és dél-erdélyi románokat, miközben a beköltözés engedélyhez kötésével megakadályozták azt, hogy Kolozsváron találjon otthonra a Székelyföld vagy az egészen közeli Kalotaszeg magyar népfeleslege.

Ebben a tekintetben a régi Kolozsvár határában: Monostoron, Györgyfalván vagy a Torda felé vezető út mentén felépített új lakótelepek jelentették az elrománosítás legfőbb eszközét. Egy sok-sok évszázadra visszatekintő város arculatát és levegőjét persze így is nehéz megváltoztatni: Kolozsvár templomai és palotái, terei és köztéri szobrai ma is minden tekintetben magukon viselik a magyar történelem és kultúra keze nyomát annak ellenére, hogy a nagyromán politika persze ezeknek a nyomoknak az eltüntetésével vagy elhalványításával is megpróbálkozott. Nemcsak a régi magyar utcanevek „románosítása” mutatja ezt, hanem – még a két világháború közötti időben – a város közepébe épített hatalmas és ormótlan ortodox katedrális vagy az egykori Széchenyi téren felállított – mértéktartónak ugyancsak aligha nevezhető – Mihai Viteazul-lovasszobor is, miközben Ceaușescu rémuralma idején az is szóba került, hogy Fadrusz János nagyszerű Mátyás király-szobrát a főtérről ki kellene telepíteni. Mindez kiegészül a város történetének a román történészek által való módszeres meghamisításával is. Gheorghe Funar, Kolozsvár volt polgármestere már addig merészkedett, hogy kijelentette: „a város lakossága [...] többségében mindig román volt és ma is az.” Gyakran elhangzik a román soviniszták szájából az is, miszerint Clujul nu e „Colojvar”! Legalább ebben az egyben egyetértünk, mert szerintem is: Clujul e Kolozsvár!

Aszalos István