Cáfolni kellett a kommunisták ’56-os rágalmait

Több mint fél évszázad telt el az 1956-os forradalom óta. Lassan-lassan pontos képet kaphatunk, nem csak az anyaországi harcokról, hanem arról is, hogy ezek az abszurd, hatalom elleni megmozdulások Erdélyben milyen hatásokat váltottak ki. Sok a forráskutatás, de mivel az anyaországban és Erdélyben is többnyire koholt perek zajlottak, az ügyészek olyan vádakat is felhoztak, melyek nem állnák meg a helyüket egy mai törvényszéken, a periratok gyakran használhatatlannak bizonyulnak. Ebben a témakörben sokkal hitelesebb az illetékesek önéletrajzi beszámolóira alapozni. A hitelesség mellett persze, az sem elhanyagolható, hogy ezek az írások sokkal életszagúbbak, hisz megíróik nem tényszerűen számolnak be a történtekről, hanem az olvasó valósággal át tudja élni az eseményeket.

„A kívülálló lehet, hogy némi fenntartással kezeli ezeket a visszaemlékezéseket. Mit tud még hozzátenni egy-egy újabb emlékező ahhoz, amit annyi más korábbi visszaemlékezésből, sőt filmekből is jól ismerhetünk? Pedig nem helyénvaló a fenntartás. A zárt börtönlét súlya nyilván a külső körülményektől is függ: adott esetben a hivatalos előírásokra rájátszó börtönőrök embertelenségétől (vagy – mert ilyen is – van emberségétől). A Veress Sándor által megélt hét esztendő alatt ezeknek a külső körülményeknek több változatával ismerkedhet meg az olvasó: a marosvásárhelyihez hasonló »csendes vidéki börtönnel«, a zsilavai gyűjtő föld alatti poklával. (...) Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak adott helyzetekről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól” – írja a könyv előszavában Dávid Gyula irodalomtörténész, a kiadó ügyvezetője.

Térjünk azonban vissza az előzményekhez. Gyakorlatilag Veress Sándor és munkatársa, Németh Zoltán, valamint az öccse, Veress Zoltán a Magyarországon kirobbant eseményekről a rádiót hallgatva értesült. Úgy érezték, hogy mindenképp tenniük kell valamit. „Nagyon reménykedtünk, hogy Magyarországon sikerül a forradalom, és számítottunk arra, hogy Erdélyben is fog történni valami. Nem ülhettünk karba tett kézzel, röpcédulákat írtunk. és elküldtük olyan ismerősöknek, akikről úgy tudtuk, hogy a kommunista hatalmat elleneznék. Habár egyesek a röpiratokat eljuttatták a Szekuritátéhoz, és hat hónap után az akkori hatóságok felgöngyölítették az ügyet, később pedig letartóztattak, bebörtönöztek, úgy érzem, hogy nem volt sikertelen a tettünk. Országszinten ugyanis sokan megmozdultak, sokan hozzánk kapcsolódtak, de más akciók is indultak, így be tudtuk bizonyítani, hogy több százezren ellenezzük a kommunista rendszert, ezt az abszurd, igazságtalan, emberi sorsokat kettétörő, hatalmi elnyomást” – elevenítette fel emlékeit honlapunknak a szerző.

Ezekben a levelekben, röpiratokban elsősorban cáfolták a romániai kommunista hatalom ’56-os eseményekre fogalmazott hivatalos reakcióit, miszerint Magyarországon fasiszta megmozdulásokról vagy ellenforradalomról lenne szó. Továbbá demokratikus választásokat, többpártrendszert és szólásszabadságot követeltek.

Sajnos, reményeik nem váltak be, összehangolt rendszerellenes mozgalom nem alakult ki, a Szekuritáté el tudta szigetelni az egyes csoportokat, és elkezdődött a megtorlások korszaka. Ebben a folyamatban, ahogy a könyvből is kiderül, az akkori hatalom számára nem csak az volt a lényeg, hogy bebörtönözze a rendszerellenességüket bizonyítókat, hanem például a Szekuritáté arra törekedett, hogy minél több embert sikerüljön letartóztatni, hogy ezáltal is igazolja a létjogosultságát, fontosságát. Már az is, amilyen módon Veress Sándort letartóztatják, igazolja, hogy nem a törvény betűi szerint jártak el. Munkahelyén küldetést kap, és amikor az illető helyszínre indul vonattal, a peronon kapcsolják le a szekus tisztek. Felesége és lányai a lakásán tartott házkutatásokból következtethettek a történtekre. Bár mindent bevall, vádiratát felduzzasztják. Felesége nem tudott a röpiratok írásáról, terjesztéséről, mégis mindenképp be akarják őt is mártani, hogy egyszerűen növeljék a rendszerellenességért letartóztatottak számát. A hivatalból kinevezett ügyvédje is inkább vádolja, mint védi. Nem véletlen, hogy egyenesen a halálbüntetést szabatnák ki rá az ügyészek, de a bíró végül is 20 év börtönbüntetésre enyhíti az ítéletet. Hogy Veress Sándorban mindvégig mi tartotta a reményt, és hogy miért nem tudták megtörni, megtudhatják az önéletírásból.

Veress Sándor
Brassóban született 1930. augusztus 2-án. Könyvelő volt a gyulakutai hőerőműnél. 1957 jún. 20-án tartóztatták le, de az autonóm tartományi Szekuritáté főnökének ápr. 28-i jelentésében már szó van tevékenységükről. Vizsgálati fogságban a marosvásárhelyi Szekuritátén volt, mint a Titkos Forradalmi Szervezet nevet viselő rendszerellenes szervezkedés elsőrendű vádlottja, 1957. szept. 9-én, Marosvásárhelyen tartott tárgyalásán 20 év börtönre ítélte a kolozsvári Katonai Bíróság. Feleségét és gyermekeit elítélése után meghurcolták, rendszeresen zaklatták. Ő 1958-ig a marosvásárhelyi törvényszéki fogházban volt, majd Zsilaván keresztül Szamosújvárra, onnan 1960-ban a Duna-delta peripravai kényszermunkatelepére vitték, s annak kolóniáin (főképp Grinden) volt szabadulásáig, 1964. jún. 13-ig. Hazatérve Marosvásárhelyen telepedett le. Veress Sándort kitüntették A Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékérmével. A Hét esztendő Kálváriája című visszaemlékezései mellett aktívan foglalkozik a romániai magyar politikai elítéltekkel kapcsolatos anyaggyűjtéssel.