Állami elismerés Ferenczes Istvánnak

Ferenczes Istvánnak az elismerésért Ráduly Róbert polgármester gratulál, közöttük Répási Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár

– A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje magas állami kitüntetésnek számít. Milyen érzésekkel fogadta a hírt, hogy az elismerést megkapja?

– Nagy László nyomán a díjátadón is kijelentettem: „De nekem a kérés nagy szégyen,/ Adjon úgy is, ha nem kérem.” Ezt a kitüntetést úgy kaptam, hogy nem kértem. Köszönöm. Immár lovagkeresztem van, Balassi-kardom van, lovam nincs. Számadásnak nem tudom venni az elismerést, de mindazonáltal jólesett, hogy megkaptam. Ettől az élet nem áll meg, és a világ sem változik számomra.

– Gondolom, hogy ezzel a kitüntetéssel a folyóirat alapító meg működtető tevékenységének is adóztak. Olyan időben sikerült periodikát indítaniuk és felvirágoztatniuk, amikor kiépített szerkesztőséggel rendelkező lapok szűntek meg.

– Azt hiszem, hogy az eltelt közel tizenöt év alatt a Székelyföld folyóirat felnőtt korba került. Nagyon jó kezekben van, én nyugdíjba mentem, és átadtam a szervezési és irányítási feladatokat a nálam fiatalabb szerkesztőknek. Persze, továbbra is besegítek, amiben tudok. Ahhoz viszonyítva, hogy indulásunkkor mennyi ellendrukkerünk volt, sőt olykor a megszűnés is fenyegetett, sikerült a helyünket megtalálnunk. Szerintem lehetőség mindig adódik, csak ki kell használni. Fennmaradásunk és jó működésünk titka, hogy rengeteget pályáztunk, és mindig becsületesen elszámoltunk. Ezért kaptunk például a romániai magyar periodikák közül egyetlenként a tavaly a román kulturális minisztériumtól is támogatást. Úgy érzem, sikerült méltó utódot találnom Lövétei Lázár László személyében. Ki tudtam harcolni, hogy ő legyen a főszerkesztő. Nyugodtan mentem nyugdíjba, bár nem lelem a helyem azóta sem.

– Pedig most, hogy kevesebb az ügyintézési teendő, több idő jut a versírásra...

– Ez volt az első telem, amikor nagyon keveset tudtam kihozni magamból, mert általában ilyenkor szoktam dolgozni, alkotni. Nem hiszem azonban, hogy szégyenkeznem kellene, mivel nemrégiben jelent meg két verseskötetem (a Zazpi a Kortárs Kiadónál, valamint az Amor Mystica a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál – a szerk.), és meg fog jelenni hamarosan a Bogáncs Ábel című tárcaregényem is.

– „Amolyan egyszemélyes szabadságharc a vers, amelyet mindig elveszít a dalnok. És ez benne a jó. Mert elölről lehet kezdeni” – írja mesterségéről, hivatásáról.

– Erről kicsit nehéz újat mondani. A versírás szerintem olyan, hogy az ember mindig a tökéletest szeretné, azt az egyetlenegy verset, amelyikben még egy vesszőt sem kell változtatni. Ilyen szerintem nincs, ezért mindig újra kell kezdeni a harcot, újabb sorokat kell kitalálni. Ismét meg kell keresni a legmegfelelőbb szavakat, rímeket. Ebben a korban, hatvanhatodik éves lévén, úgy vélem, hogy ha eddig nem írtam meg, amit meg kellett írni, ezután már nem tudom megtenni...

– A kitüntetések – a József Attila-díj, a Balassi Bálint-emlékkard és most a lovagkereszt, hogy csak a legfontosabbakat soroljam – azt igazolják, hogy azért megírta „azokat” a verseket becsülettel. Az életrajzából az derül ki, hogy a második versesköteténél kellett a legnagyobb és legnehezebb harcát megvívnia.

– A versírásban mindig ott rejlik a kudarc lehetősége is, de ennek is ösztönzőként kell hatnia, hogy még jobbat kell alkotni, írni. Gyakorlatilag a második verseskötetemnél dőlt el, hogy „költő” leszek. Ez a kötet az első után nagyon későn állt össze. Itt, persze, objektív okok is közrejátszottak, mert a cenzúra a debütáló kötetemből 32 versemtől fosztott meg. El is bizonytalanodtam, és szinte nyolc év kellett elteljen, hogy Az utolsó kenyér megjelenjen. Mikor kiadtuk, csak akkor éreztem, hogy érdemes a lírai pályán maradnom. Jöttek a nehéz nyolcvanas évek, de én akkor is dolgoztam. Talán a legjobb verseimet akkor írtam. Nem figyeltem a cenzúrára és a politikai viszonyokra. Amit elhatároztam, ami jött, azt mind megírtam. Mikor leültem az íróasztal mögé, vagy egy kávéház szögletében a fehér papírost elővettem, azt nyújtottam, amit a legjobb tudásom megengedett, és kizártam minden zavaró tényezőt. Persze, hogy később a versek megjelentek, vagy nem jelentek meg, az már egy másik történet. A Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987) című verseskötetem esetén például Egyed Péter főszerkesztő telefonált, hogy sürgősen utazzak Kolozsvárra, mert gondok vannak. Megint csak a cenzúrával kellett szembesülnöm. Az összes transzcendenshez köthető fogalmakat (Isten, kereszt stb.) ki kellett húzzam, és másokkal kellett helyettesítenem. Három napig „bütyköltem” a verseimen, de megőriztem hidegvéremet, és úgy gondolom, hogy bizonyos esetekben még jót is tett az átírás.

– Hozott-e változást 1989 decembere?

– Én nem változtam, hisz addig is azt írtam, ami képességeimből és tehetségemből kitellett, csakhogy most minden meg is jelenhetett. Versbeszédem, ha nem is változott, azért megírtam a hosszú verseim – a Didergést vagy a Minerálnájá Pesznyát említeném –, melyek bennem lappangtak. Persze, azelőtt sem a politikai viszonyok miatt nem születtek meg, hanem egyszerűen úgy éreztem, hogy még nem jött el az idejük. Halmozódtak, finomultak, csiszolódtak bennem. Amúgy a saját alkotói munkámnál lényegesebbnek tartom, hogy megteremthettem, jobban mondva megteremthettük a Székelyföld folyóiratot. Sikerült helyet adnunk a Kárpát-medencei magyar irodalomnak itthon is. Úgy érzem, méltán kijelenthetem, hogy Csíkszereda a Székelyföld folyóirat által eltüntetett egy fehér foltot a magyar irodalom térképéről. Pedig indulásunkkor sokan kételkedtek és gáncsoskodtak, mondván, hogy: „Mit akartok ti itt a gyepükön?”

– Azóta bizonyos vonatkozásban megfordult a helyzet, vagyis elismert anyaországi alkotók közölnek a havonta kétezres példányszámban megjelenő „provinciális” Székelyföld folyóiratban.

– Mitől függ, hogy hol van a provincia? Attól, hogy honnan nézzük. Lehet, hogy a Holdról a Föld is provinciának tűnik...

– Melyek eddigi legnagyobb megvalósításai?

– A Székelyföld folyóirat, valamint a Hargita Kiadó létrehozását és néhány versemet könyvelem el sikerként. Azt most személyes okok miatt nem árulnám el, hogy melyik költeményekről van szó, mivel amit most én életműnek tartok, arról úgy ötven év múlva derül ki, hogy érvényes-e vagy sem. Az idő dönt. Nálamnál nagyobb költőkről, írókról is ritkán esik szó manapság. Ha egy-két vers megmarad, és ötven év múlva valaki azt időnként olvasni fogja, azt hiszem, elégedett lehetek.

Részlet a Répás Zsuzsanna által írt laudációból

„Ferenczes István a totalitárius diktatúra gerincroppantó idején inkább gyermekversekbe menekítette költői tehetségét, nem lett belőle dicshimnuszokat parancsra író, áruló írástudó, megélhetési költő. Erkölcsi tartása, székely konoksága, tisztessége megőrizte őt tisztának. Sem emberi, sem költői becsületén nem esett folt.

A kilencvenes években izgalmas új kötetekkel tör be az irodalmi életbe: 1994-ben jelent meg a Maniu-gárdisták székelyföldi öldökléseit a dokumentumriport eszközeivel bemutató, tárgyilagos és fájdalmas, minden gyűlölettől mentes, megrázó könyve, a Székely apokalipszis. Ezt követték irodalmi igényű, költészettel átitatott publicisztikai művei, a Gyásztól gyászig; valamint a székelyek és csángók múltját és jelenét megörökítő riportnovella kötete, az Ordasok tépte tájon.

Az elmúlt években megjelent válogatott versesköteteiben – Seklers songs (2001), Bacchatio Transsylvanica (2002), Minerálnájá Pesznyá (2003), Túlexponált fényképek (2004) – verseibe menekíti a szabadság-reményt, emberséggel, népe sorsa iránti gyötrő aggodalommal, torokszorító nyelvi szépséggel. (…) Haza és hazaszeretet, kirekesztettség és hontalanság, az egyedül maradás fájdalma, a minden és mindenek ellenére való küzdelem vállalása, az anyanyelv miatti költői vívódásai: történelmi sorslátomások ezek a versek. Fájdalomból, veretes szép erdélyi szavakból ötvözött költészet a Ferenczes Istváné.”