Ősz az északi sarkkörön túl

Tekintse meg fotógalériánkat!

Előételnek marinált fahéjas hagymát, finn kaviárt, tejfölt és pirított kenyeret kapunk. A főétel rénszarvasból készült: a pörköltszerűen elkészített, szálkásra tépett hús meglehetősen száraz, és már ránézésre nehéz ételnek tűnik – éjszaka aztán kiderül, hogy az is.  Desszertnek jellegzetes helyi gyümölcsből, mocsári hamvasszederből készült dzsemet kapunk lángolt sajttal, fahéjas öntettel. Mellé olasz bodzabor jár, a kandallóban pattog a fa, egészen kerek lesz a világ.

Lappföldön vagyok, jóval az északi sarkkörön túl, háromszáz kilométerrel északabbra a Mikulás otthonánál, Rovanieminél. A mediterránnak egyáltalán nem nevezhető Murmanszk innen már szintén csak háromszáz, és már nem északra, hanem keletre. Nem csoda hát, hogy miközben otthon szeptember végi nyár van, itt jól esik a meleg pulóver és a nagykabát, hiszen nyolc fokot mutatnak a hőmérők.

Autóbusszal megyünk a Saariselka nevű üdülőkomplexumba, és az alig húsz kilométeres út alatt többször is meg kell állnunk, mert rénszarvascsordák szaladnak át az úton. Százkilencvenezer van belőlük itt Lappföldön, látszólag vadon élnek, de minden állatnak van gazdája. Ilyenkor ősszel fogják be őket lasszóval a gazdák, hogy az idei borjaknak éles késsel bonyolult ábrákat vágjanak a fülébe azonosításul. Ez pontosan elmondja azt is, hogy mely megye mely településéhez tartozik és ki a gazdája. A fürge állatot kisborjúkorában sem volna egyszerűbb megfogni: a születése után két órával már annyira virgonc, hogy eszköz nélkül nem lehet elkapni.

Az idegenvezetőnk hamar figyelmeztet: ugyan itt sokan élnek a rénszarvastenyésztésből, a legnagyobb illetlenség valakitől megkérdezni, hány állata van. Az adót ugyanis az állatok száma után fizetik, és közterheket fizetni itt sem szeretnek, így a hatóságok felé rugalmasan kezelik az adatokat. Így aztán érthető, hogy könnyen félreérthetik a túlságosan élénk érdeklődést – a magyar újgazdagoktól sem volna veszélytelen megkérdezni, hány millió forintot vontak ki az adóalapból offshore cégeken keresztül. Azt azonban megtudjuk, hogy háromszáz állatból már egészen jól meg tud élni valaki – persze, ha az állatait műholdas nyomkövetővel akarja szemmel tartani, és néha saját helikopterről szemlélné meg a csordát (ilyes gazda is akad ugyanis szép számmal), akkor „egy kicsit” többet kell birtokolnia.

A szálloda egy 13.500 ágyas turisztikai centrumban van a településeken kívül – bár a településeken itt nem kell hatalmas városokat érteni, ugyanis a fél belgiumnyi nagyságú megye központja, Inari is alig hatezer lelket számlál. A centrumot különben a politikusok is kedvelik: az Isten háta mögött van, de közel a reptér, és a különálló épületcsoport jól védhető, így ideális helyszín megvitatni olyan kérdéseket, amelyeket nem akarnak kamerák és lesifotósok előtt megtárgyalni. A megye 17 ezer négyzetkilométeréből kétezret a tavak és a folyók tesznek ki – csak az Inari-tó nagyobb, mint ezer négyzetkilométer.

A Riekonlinna szállodában lakom, a szobámban plüss rozsomák fogad, nyakában táblával, hogy vigyem haza tíz euróért. A fürdőben kicsit meglepődök, amikor megtalálom a saját, privát szaunámat, de hát mit is várjon az ember Finnországban.

Reggel azt olvasom a helyi lapban, egy aranyásónak nagy szerencséje volt: harminchárom grammos rögöt mosott ki az egyik folyómederből. Ha nem is ekkora, de nekünk is jókora szerencsénk van a kisütő nappal, így a reggeli öt fok hamar felkúszik tizenkilencre (ez nyáron különben lehet harminc is, de januárban akár mínusz negyvenkettő). Az ősz itt is gyönyörű, a barna minden színét látni a fákon.

Másnap a község statisztikáival ismerkedünk: a turisták évi 350 ezer vendégéjszakát töltenek itt, így érthető, hogy a bevétel kétharmada a turizmusból származik. Nyáron a természetjárók és, télen a sízők jönnek (harmincnégy kilométernyi kivilágított sípályájuk van), a vadászok pedig egész évben, de lőni csak akkor lőhetnek, ha a vadászatra meghívja őket egy helyi vadásztársaság. Aki nem a turizmusból él, az fafeldolgozással foglalkozik vagy rénszarvasgazda. A lakosság elöregedik (jelenleg hetvenezren laknak az egész megyében), a fiatalok délre mennek, a kevéssé zord területekre. Érthető, hiszen itt akad olyan iskolás, aki naponta két-két órát autózik oda-vissza az iskoláig. Ebben a hó sem hátráltatja, mert a finn kormány olyan szerződést kötött a kotrásra szegődött privát társasággal, hogy még a legnagyobb hóviharok idején is két óra alatt meg kell tisztítaniuk a főbb utakat. Van munkájuk bőven, mert Ivalóban az első havat október tizedikére várják. Ja, és el ne felejtsem az új iparágat, ami egyre több bevételt hoz: a nagy autógyártó cégek ide hozzák az új modelljeiket a havas terepen való tesztelésre.

Másnap a környék legelőkelőbb éttermébe vagyunk hivatalosak, melyet egy legendás hölgyről neveztek el. Sylvia Petronella van der Moer holland újságírónő volt, de én inkább szélhámosnak nevezném: Helsinkiben jó szállodákban múlatta az időt hónapokig, nagyvilági életet élve, de mindenhol elfelejtett fizetni. Amikor már nagyon szorult körülötte a hurok, északra menekült és egy ideig az aranyásókat vidámította fel a bájaival. Amikor letartóztatták és visszavitték a fővárosba, a derék szerencsevadászok küldöttséget menesztettek a következő javaslattal: kifizetik minden tartozását, csak engedjék el és térjen vissza Lappfölre.

Nem tudom, miért, de nekem Cseh Tamás nagyszerű dala jutott eszembe, melyben néhány lepedőt összekötve felhúztak egy Ica nevű nőt a munkásszállás negyedik emeletére. Sajnos az aranyásóknak sem lett happy end (Tamásék is lebuktak a rendészek előtt, így a paradicsomi állapotok után jöhetett újra a nők utáni rohangálás), Petronellát ugyanis kémkedés vádjával kiutasították az országból. Emlékét most egy igen jó étterem őrzi, ahol a desszerten apró aranylemezekkel jelzik, hogy az aranyásókat sem felejtették el teljesen.