Már Ázsiában teker Kobra

A székelyudvarhelyi utazó mindössze három hete indult útjára Szejke nevű új trekkingbiciklijén, de máris Ázsiában jár, ahol ismerőssel is találkozott. Kobra máris áttekert két ország és egy kontinens határain. Lelkesedése, az utazás, bringázás szeretete nagy erővel hajtja, pedig kap hideget-meleget útközben, s egy kis térdfájás, no meg több mint húsz kilogrammos hegymászó-felszerelés lassítja.

Kobra ugyanis – miután tizenhat hónap alatt körbebiciklizte a Földet, huszonnégy országot érintve, és több mint 32 ezer kilométert tekerve – alig pár hónapot tartózkodott itthon, amíg megtervezte-megszervezte legújabb túráját, és beszerezte az ehhez szükséges eszközöket. Mint fogalmazott, a mostani út „rövidebb, de magasabb” az előzőnél, s jóval komplexebb is annál, hiszen ez esetben a biciklizés csak egy része a teljesítésre váró feladatoknak: Kobra célja trekkingbringán elkarikázni Kirgizisztánba, ott megmászni a Tien-San-hegység egyik hétezres csúcsát (a 7439 méteres Pobedát vagy a 7010 méteres Khan Tengrit), majd a több száz kilométernyi szakaszon lakatlan kazah sztyeppét, Oroszországot és Örményországot érintve tekerni haza. Ez az álom akkor is elég merész lenne, ha Kobra nem teljesen egyedül akarná valóra váltani, így azonban még jobban izgulhatnak érte útjának követői.

Nehéz kompromisszumok

A bringás április 3-án, nagypénteken indult el Székelyudvarhelyről, az útját támogató Kerobike biciklis szaküzlet elől, körülbelül fél évre búcsút intve családjának, barátainak és szülővárosának – hamarabb is útnak eredt volna, csupán utánfutójának megérkezésére várt, amelyen a hegymászáshoz szükséges kellékeket szállítja. Már a becsomagolás is kihívásnak bizonyult: mint blogján kifejtette, le kellett mondania számos olyan kellékről, amely korábbi útján nagyon hasznosnak bizonyult – hegyi sátor, bringás cipő, túrabakancs stb. –, de magával kell vinnie olyasmiket, amik a hegymászásig fölöslegesek, akkor azonban nélkülözhetetlenekké válnak.

„A magashegyi pihezsákomat viszem, ami bizony meleg lesz Iránban és Kazahsztán sztyeppéin. A szandál és magashegyi bakancs közötti, kötelező lábbelikből – mint például a bicajos SPD cipő, túracipő, túrabakancs – csak a két véglet marad. Az esős időben ezért fázni fog a lábam a szandálban, és melegem lesz a kőmorénán gyalogolva a bakancsban. A sátor megválasztása jelentette a legnagyobb gondot. Amit végül kiválasztottam, nehéz egy biciklis túrához és gyenge a hegymászáshoz. A gázpalackos főzőfelszerelésem viszem, amelyhez nehezen találok majd palackot az úton, de könnyebben az alaptáborban. Ilyen kompromisszumokat kellett kötnöm sok esetben. Elképzelhetetlen, hogy ezt mind elcipelem Ázsiába, de kilencven százalékát sikerült felpakolnom” – írta még indulás előtt.

Búcsú a magyar szótól

Az indulás előtti utolsó napjait a kapkodás jellemezte, a rengeteg tennivaló közepette mindig fejfájással ébredt. „Lelkem nem akar részt venni a kapkodásban, de tudom, hogy vár valahol a város kijáratánál, ott lesz rá szükségem. Addig a bennem lévő konokság és csökönyösség állja a nyomást, formálja a csillagok állását céljaim eléréséhez” – fogalmazott. Az indulás napján beállt havazás kis híján maradásra kényszerítette, de végül mégis győzött az akaraterő, így hóban-fagyban bár, de elindult. Többször is lefagyott váltóval, majdnem azonnal jelentkezett térdfájással, szentmártoni pihenéssel már első nap száz kilométert tekert, és Sepsiszentgyörgyön éjszakázott, barátoknál. Másnap, búcsúzáskor tudomásul vette, hogy jó darabig nem fog újra élőben magyar szót hallani.

Gondok a zászló miatt

Alig két nappal később, 140 kilométer letekerése után már Bukarestben volt, ahol felemás élményeket szerzett. Vendéglátója, Radu Diaconescu és felesége két napra is ott marasztalta, így sikerült napelemes töltőt szereznie, pihentetnie sajgó lábait és elhúzódnia a barátságtalan idő elől. Elmaradtak az „Isten segítsen”-ek, de helyébe jöttek az őszinte „Doamne ajută”-k – írta még Predealon. Később azonban székely zászlója – amelyet most is bringájára tűzött, akárcsak a földkörüli út alkalmával – kellemetlen megjegyzéseknek tette ki. „Jókedvemet egy fickó vette el, aki kiszólt az autóból, hogy szedjem le azt a mocsok zászlót, mert Romániában vagyunk. Egy gyógyszertárban pedig a kedves eladó zokon vette darabos román beszédem, elvégre Romániában élek. Régebb nem találkoztam ilyennel Bukarestben, valami nem működik jól itt. Felelőtlen politikusok, sajtósok haragot teremtenek, majd eltűnnek, és a feszültség hullámzik még évtizedekig. Végülis nem olyan rossz a helyzet: a közel kétmillió lakosú városban csak két bunkóval találkoztam. Estére egy jó románhoz megyek aludni” – írta blogján.

„Hiába a szembeszél...”

Hidegben, szélben, de a korábbinál derűsebb időben tekert át Bulgáriába 8-án. Rögtön az első este, a hideg elől bujdosva felavathatta új sátrát is. „Az út jó, a települések el vannak hanyagolva” – osztotta meg első tapasztalatait. „Kisebb dombokat kellett megmásznom, de jobban haladtam, mint gondoltam. Estefelé hidegre fordult az idő, nem kívánkoztam sátorozni. Érdeklődtem a szállásárak felől, de a 16 eurót soknak találtam. Az elmúlt napok kiadós esőzései miatt mindenütt vizes, sáros volt a föld. Már későre járt, és fáztam, mire találtam a szántás mellett egy nemhasználatos szekérutat, ahová végül házat építettem. Kicsit göröngyös az ágyam, fürdés nélkül feküdtem le” – számolt be nehézségeiről, később hozzátéve, hogy éjszaka öt Celsius-fokban aludt, de vastag hálózsákja megvédte a megfázástól.

A következő napokban, Sumen és Burgas városok térségében az időjárás szeszélyeitől függött teljesítménye: az oldalszél kétszer is lesodorta az útról, később hátszél segítette ötven kilométeren át, majd fordult a szélirány. „Hiába a szembeszél, az Akarat, utat tör magának” – foglalta össze a viszontagságokat, amikor végre elérte Burgast, sok emelkedő és sötétedés után.

Török társaság

Törökország útitárssal és utánfutó-sérülésekkel fogadta 12-én, miután a bulgáriai Malko Tarnovo környékén kijátszotta az éber határőröket, hogy vadkempingezhessen: egy Kirklareli városi bringás vezette körbe településén, este pedig egy benzinkút dolgozóival beszélgetett sokáig, miután ott táborozott le, akárcsak eddigi útja során többször. A körülbelül ötven kilogramm összsúlyú csomag vontatása egyre nehezebbnek bizonyult, hiszen az őt egyébként is lassító utánfutó kerekeinek küllői sorra adták meg magukat, ezek javítása pedig időkiesést eredményezett. 14-e különleges nap volt az út során: Kobrának előbb alkalma nyílt gyönyörködni a Márvány-tengerben, majd a közel tizennégy milliós lélekszámú Isztambulban letekerte ezredik kilométerét – igaz, ebből az utolsó nyolcvanötöt „török típusú forgalomban”, azaz agresszív autósok, kamionosok között. A bringás, aki itthon szót emelt a biciklisek védelmében, sürgetve a bringautak kiépítését, Isztambulban bizonyára nosztalgikusan gondolt vissza a hazai állapotokra... Végül azonban sikerekkel távozott Törökország kulturális központjából, ugyanis végre megszerezte az üzbég vízumot, amelynek folyamatát még itthon elindította.

Régi ismerős a rengetegben

Ázsiába 16-án jutott át a Boszporusz-szoroson, komppal, amelyet nehéz volt megválasztania a köd miatt. „Fél tízkor így is sikerült végre a túloldalon lennem. Ami ezután jött, az a bicajosok rémálma. Mentem 94 kilométert, ami egybefüggő város–falu–kikötő–épületrendszer volt, agresszív kamionosokkal közös sávon. Pihenni csak a benzinkutaknál tudtam. Egy ilyen alkalommal meghívtak enni. Már későre járt, amikor szintén egy benzinkútnál érdeklődtem sátorozási lehetőség felől. Felajánlottak szállodájukban egy olcsó, 50 dolláros szobát, de végül kiegyeztünk az őrbódéban, ingyen” – számolt be újabb ázsiai tapasztalatairól. Egészen csütörtökig járt utakon haladt, és még ismerőssel is találkozott Hendekben, egy 75 ezres városban.

„Itt állított meg két éve egy lelkes amatőr rádiós, Metin. Már nem emlékeztem, hol lakik, de gondoltam, ha felismerem az üzletét, mindenképpen beköszönök. A nyolcvannyolcadik kilométernél jártam, amikor észrevettem az útkereszteződésben a régiségboltját. Megismert, amint beléptem az üzletbe, pedig emlékszem, hogy egy könyvre való fotót mutatott az itt elhaladó bicajosokról, akiket megvendégelt. Elérzékenyülve mondta, hogy én vagyok az egyetlen, aki visszalátogatott. Természetesen maradtam éjszakára, és előtte még küllőket cseréltem” – osztotta meg útja eddigi egyik legkedvesebb történetét.

Az utazó jelenleg Tasova városban tartózkodik, és az itthoninál nem sokkal magasabb hőmérsékleten bringázik, alkalmanként sátorozik. Útjának folytatásáról hamarosan ismét tudósítunk.