Csíkszék
Gyergyószék
Háromszék
Marosszék
Udvarhelyszék

Jónás Tamás költő, próféta és apostol

Bús Ildikó 2014. május 26., 10:38

Jónás Tamás író, költő volt a 21. kultúr teaház vendége, aki meglepően nyíltan beszélt életéről, találkozásával az irodalommal, valamint jövőbeli terveiről is. Jónás Tamás egy írásaiban kendőzetlenül nyitott, olykor provokáló szerző, aki úgy próbál meg felülkerekedni a cigánysága miatt kapott megbélyegzéseken, hogy majdnem minden titkát feltárja.

Jónás Tamással az író-olvasó találkozót követően beszélgettünk. Mint mondta, bár írni szeret, a médianyilvánosságot elkerülné, hiszen teher számára az úgynevezett „celebség” – mert szerinte a költő is egy celeb. Provokatív, merész írásait egyre szélesebb körben ismerik Magyarországon és Romániában is, alkotásairól pedig rengeteg visszajelzést kap.

– Kik keresnek meg és milyen visszajelzéseket kapsz?

– A hivatalos visszajelzéseket nem nézem, recenziókat, kritikákat nem olvasok, de akikhez az írásaim eljutnak, azok jó visszajelzést adnak. Nem annyira artikuláltak, de abból szűröm le, hogy odajönnek és beszélnek velem, akarnak még valamit mondani, de nem tudnak, viszont ez a zavart közlés jelzi, hogy eljutott hozzájuk az írásom.

– Minden írásodból, legyen az vers vagy próza azt lehet kiolvasni, hogy kényszert érzel az írásra. Hogyan születnek az alkotások?

– Az írások, főleg a versek véletlenszerűen születnek, írás közeli állapotba hozom magam, és ez sokáig, akár évekig tart. Most pihenésben vagyok, talán ez az ihlet, amikor szinte mindegy, hogy mikor írsz le valamit, de a köztes időkben leírod. A prózánál más a helyzet, mert ott nem szövegekkel meg nem is történetekkel dolgozom, nem arra készítem fel magam, hogy legyen egy történet, aminek eleje van és vége, hanem beleérzem magam abba a miliőbe, amit meg akarok írni. Ez egyfajta belső időutazás, hogy abból a pozícióból szemléljem, mint aki megélte azt a történetet. Ez régebben egy gyerek pozíciója volt, mostanában meg annak a negyvenegy éves férfinak a szemszöge, aki megérti még azt a kisgyereket is, akinek azok a nagyon karakteres, mély, egész életét meghatározó történetei voltak és azzal a gyerekkel vagyok együtt. Vagy szóhoz engedem őt jutni, vagy nem. Már vagyunk olyan jó viszonyban, hogy tudok vele beszélgetni.

– Megváltoznak, megszépülnek írás közben az emlékek? Ugyanúgy írod le, ahogyan átélted kisgyerekként?

– Arra törekszem, hogy ne úgy. Most már a felnőtt énem győz és próbálom neki megmagyarázni, hogy az egy másfajta történet volt. Az egész ilyen tudathasadásos állapotnak tűnik, de nem az, hanem a visszaemlékezői értelmezés, ami megértő álláspont, amivel a megértést akarom belevinni. Ezt nem mindig lehet, ez egy folyamatos játék, amiben ott kell lenni és figyelni kell, hogy mi az, amit úgy írsz le, hogy ne csak terápia legyen, ne csak annak a történetnek feldolgozása, melyben a történet esztétikuma van kiemelve, ne legyen poénos és csattanós, hanem igaz legyen. Nem szeretek úgy írni, hogy vicces legyen, érdekes. Azt sem szeretem, ha felolvasóesten nevetnek azon, amit írok, mert én nem egy szórakoztató ipar vagyok azzal, amit írok, hanem ez egy nagyon komoly dolog, aminek a mélylélektani mozzanatai érdekelnek. Minden alkotói folyamatot másként látok.

– Van olyan életesemény, amit nem írnál le, vagy leírod, de nem adnád ki?

– Van ilyen, nem írom le. Nem a hagyományos értelemben vett szégyenhez vagy titokhoz köthetőek, hanem egyfajta energiái a többi mozgatónak a történetben. Azokat azért nem írom le, mert szerintem ha majd ez az egész írói működésem, ami van, kikerekedik, akkor fel fog ennek a sejthető történetnek a hiánya ragyogni. És ez lesz mindennek a magja. Vannak történetek, melyekbe szerintem nem szabad belenyúlni.

– Mikor kerekedik ki az írói történeted és mit jelent ez?

– Mindig lesz mit írni, olyan nincs, hogy nem. A megírható történetek – mert nem akarok mindent megírni – meg is lesznek írva, de amikor véget ér majd ez az egész, ami az én élettörténetem, akkor majd újra és újra megírom. Ebben van fejlődés, nem egy kört járok be, hanem inkább egy spirált, aminek nem szűkül az átmérője.

– Milyennek látod a mai irodalom oktatást és a fiatalok viszonyát az írással-olvasással?

– Az szörnyű. Onnan tudom, hogy sok olyan rendhagyó irodalomórán voltam, ahol egészen kicsiktől egyetemistákig vettek részt az óráimon, és azt tapasztaltam, hogy nem vagyok kompatibilis. Van egy törekvés arra, hogy már rögtön abból az emberből, aki még él – aki meg meghalt abból főleg – szobrot emeljenek, és attól a szobortól várunk választ. Én meg beszélek, és a kérdésekre mai válaszokat adok, ez meg mindig kiüti a biztosítékot. Egy-egy felolvasó est – főleg a gyerekeknél – mindig botrányba fullad. Volt, hogy tíz percig nem szólaltam meg, mert akkora volt a nyüzsgés, a tanárok nem értették, hogy mi van, a gyerekek röhögtek, a végén meg katarzis lett: a gyerekek sírtak, majd egyenként mondták el a bajaikat. És a művészetnek pontosan ez a feladata, hogy megnyissa azokat az ajtókat, amelyek nehezebben nyílnak. Az egyetemistáknál már máshogy valósul ugyanez meg. Az egyik legszebb élményem, amikor a képzőművészetin volt egy szeminárium, és utána a főiskolások hozzám költöztek az albérletbe. Mindenkivel külön beszélgettem, ismerkedtem. Ezt tartom a legérvényesebb költői működésnek.

– Mennyire lehet azt mondani rólad, hogy te egy cigány költő vagy?

– Nem lehet ezt mondani. A költészet az egy nyelvi kérdés. Nem cigányul írok, pont. A költészet szempontjából az, hogy cigány vagyok, csak egy mellékes jelző.

– Vannak, lesznek még költők?

– Mindig lesznek. Bár nagyon sokan írnak verset, sokan írnak jó verset, de költő kevés van. Jelenleg körülbelül öt költő van Magyarországon, akik úgy működnek, mint egy költő. A közelükbe mész és érzed, hogy valami történik veled, mert a személyisége vagy az írásai hitelesek, felerősítik mindazt, amit művel.

– Mi történik az írásaiddal, miután kiadtad őket a kezedből? Adaptálták már színpadra valamelyik művedet?

– Sokszor történt ez meg, de nekem ahhoz semmi közöm. Még csak nem is adom az anyagot, hanem elveszik. Ott másfajta szabályok működnek, ehhez nem is igazán értek. Nem tudok egy kommunikációt fenntartani, amikor a közönség le van szorítva a nézőtérre, csendben kell maradnia, a színpadon pedig történik valami. Ehhez nem értek.

– Említetted, hogy most alkotói pihenő időszak van az életedben. Mivel térsz majd vissza?

– A legutóbbi könyvem, az Apuapuapu könyv folytatását írom meg. Ez lesz az Anyuanyuanyu, és ha azt megírtam, akkor végleg le akarom tenni ezt a családi sztorit, hiszen rengeteg olyan más történet van, ami az elmúlt húsz évben fontossá vált vagy megérintett. De ehhez most szünet kell nekem. Az Apuapuapu kicsi könyv, vékony, nem terjedelmes, de nem is szeretek olyat írni. Nem regény, sőt nem tudom pontosan, hogy minek nevezzem. Ez valami, ami nem vers, mert kiér a sor végéig, sorkizárt tördelések is vannak benne, de mégsem regény. Az a nyelv, amit meg kellett benne teremtenem, hogy a narrátor szerepe is illegős-billegős legyen, nehéz volt, hogy ne tudja az olvasó, hogy ki beszél éppen. Nem a tutit akartam megmondani, hanem vektorokat adni, amelyek jók, ha a hiányokra mutatnak. Ha valakinek megmutatsz egy hiányt, akkor kezdődik el az igazi lelki munkálat.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS