Góbéságok a nagyvilágban – A mexikóiak arany szíve

Az Amerikai Egyesült Államoknál kevésbé rendezett, de közvetlenebb világba csöppent a székely világutazó Mexikóban. A Góbé termékcsalád által támogatott fekvőbringásból ott is hírességet fabrikáltak már: két újság és egy tévéadó is bemutatta a mindig mosolygó, a hőségben való bringázástól sötétbarnára sült idegent. Kobrát először július 9-én kapták lencsevégre, Juarez városában, közvetlenül azután, hogy az Egyesült Államokat maga mögött hagyta.

Biztonságos környezetből a bizonytalanba

Nyolc tagállamon karikázott végig, utoljára El Pasóban szállt meg a fejlett régióban, a mexikói határ közelében: a lakott területek között olykor igencsak jelentős távokat kellett megtennie, ezért bőségesebb vízkészlettel gazdálkodott az utóbbi napokban, és előre lefoglalta a szálláshelyeket egy bringás közösségi portálon. „Nagy tehénfarmok mellett vezet el utam. Szegények füvet nem láttak még életükben. Ezért olcsó itt a marhahús. Na, azért láttam legelőn élő csordákat is Amerika északibb részein. Egyre nagyobb lett a forgalom, ahogy haladtam a város felé. Egymást érték a kamionok, egyre veszélyesebbé vált gurulni. Megállt egy rendőrautó mögöttem, és javasolta, hogy menjek a párhuzamos, kisebb úton. Ez az utolsó napom Amerikában, nem kellene most baleset érjen.

Itt és Új-Zélandon volt a legbiztonságosabb a bicajozás, és mégis ezekben az országokban rémüldöznek legjobban az itt élők, hogy milyen veszélyes a forgalom. Idejében értem be vendéglátóimhoz. Egy nagyon barátságos nő fogadott. Elnézést kért, hogy férje nem tud lejönni köszönteni, mert beteg, és csak a kanapén van helyem, mert a külön szobába jött egy lány. Vendégkönyve telve volt átutazók fényképeivel” – újságolta.

Mosoly és igazi mosoly

Az Egyesült Államokban töltött két hónap alatt szerzett tapasztalatai meglepően jók – mint arról beszámolt, egy arrogáns Amerikára számított, ehelyett azonban meglehetősen élhető világot látott ott, némiképp természetellenes légkörrel vegyítve: „Van tej, és van real tej. Van vaj és real vaj. Van burger, real burger, van mosoly, és van real mosoly. Az emberek tényleg udvariasak, a gazdaság, tudjuk, nagyon jó. Az átlag amerikai keres 3000 dollárt, és lehet kapni fél dollárért szalonnás paszulykonzervet. Szélsőséges példa, de a szükségleti dolgokat mindenki megveheti. Itt is vannak panaszkodók elegen. Itt az nem tetszik az embereknek, hogy nagy a különbség a nép és a gazdagok között. A természetvédelmi parkok lenyűgöztek engem, de itt is panaszkodott egy régi természetjáró, hogy túl sok kezdett lenni a törvény. Ez igaz, de így több millió ember számára tették elérhetővé ezeket a természeti csodákat, és természetes állapotukban csodálhatja bárki. Amerikában szinte mindenütt szabad bicajozni az autópályákon. Nem tiltják, mint otthon, és közben az én biztonságomról fecsegnek. A rendőrt a közösség választja: nem hatalmat véd, az emberek barátja. Ezekről a székely ember csak álmodozik. A jólét persze nem mindenkinek jó. Rengeteg elhízott embert láttam, főleg ahogy jöttem délre” – fogalmazta meg gondolatait.

Korábban, a július 4-ei, függetlenség-napi ünnepségen arra is rájött, hogy a lakosság nem mindenütt duhajkodó típusú: „Duncan városka hatszáz lakójának több mint fele részt vett az ünnepélyen a főúton. Elöl a település seriffje haladt, aki nagy népszerűségnek örvend az emberek körében. Következtek az önkéntes tűzoltók, farmerek, a kocsmáros, családok, diákok, csoportok, egyesületek. A jelenlévők másik része tapsolt nekik. Éjszaka sokáig szólt a countryzene, de az itteni mormon lakosság mulatozós kedve messze elmarad az otthoni balkán hangulattól.”

Híd a nemzetek között

Új-Mexikóból Mexikóba való átkelése némiképp eltért az átlagostól: „a maradék negyven dollárt be akartam váltani mexikói pénzre. Egy valutaváltóval szemben álltam meg. Fél méteres betűvel hirdették a dollár árfolyamát 12,8 pesóért az ablakban. Nem volt a legjobb, de elindultam feléjük, át az úton. Látszott szándékom, nyakamban a pénzes táskával, mert amikor a váltó elé értem, megfordították a kartont, aminek hátán kisebb árfolyam volt. Fordultam is meg, neki a határnak.
A határon egy hídon kellett átsétálnom, aminek az elején fél dollárt kértek el, a mexikói részen pedig már senki nem volt. Senki nem ellenőrzött, kérdeztem egy egyenruhást a vízum felől, de intett, hogy menjek. Nem jelentkeztem ki Amerikából, nem jegyeztek Mexikóban. Furcsának találtam, mert a konzuli oldalon felhívják a figyelmet arra, hogy az országból való kilépésnél kérik a bejelentkező űrlapot.”

Fejletlen, de közvetlen Mexikó

A fejlettebb, civilizáltabb országot maga mögött hagynia felemás érzés volt: „Nagy volt a változás Amerika után, mintha Indonéziába kerültem volna. Nagy a tömeg, koszosak az utcák, de barátságosak az emberek. Veszélyes bicajozni, nem is tudtam zenét hallgatni egész nap” – számolt be. A terep nem a legkönnyebb, az eddigi út egészét tekintve sem: az út szélén mindenféle szemét, tüske, illetve a teherautók gumijából levált darabkák hányódnak – az utóbbiban lévő drótdarabkák, illetve a tüskék lépten-nyomon belefúródnak BéBike kerekeibe, számos defektet és bosszúságot okozva az utazónak. Az emberek kedvessége azonban mindenért kárpótolja az utazót.

„Az amerikaiak kedvesek, de kérni kell őket. Akkor teljes őszinteséggel segítenek. A mexikóiak elébe mennek a dolognak: megállnak az autóval, rákérdeznek, hogy van-e szükségem valamire, üdítőt, italt kínálnak, vagy felajánlják az ingyenes gyógyítást” – fejtette ki Kobra. Rögtön az első mexikói éjszaka rendhagyó módon sátorozott: a Samalayuca nevű faluban egy rendőr a központi parkba irányította. „A forróság elmúltával előkerültek a falu fiataljai és gyerekei. Volt társaságom bőven, sőt még kosaraztam is. Amerikában mindenki figyelmeztetett, hogy Mexikó ezen része nagyon veszélyes a drogbandák miatt. Megterveztem, hogy ezen a részen minél biztonságosabb helyen aludjak, erre itt a falu közepén, mindenki szeme láttára házat építettem” – számolt be blogján.

A bringások határtalan barátsága

Az utazó népszerűségét egyértelműen növelték médiaszereplései is: a második cikk rögtön az első után egy nappal született, Villa Ahumad településen. Egy üzletben véletlenül futott össze egy újságíróval és önkéntes barátjával, akik segítettek neki szállást találni a helyi tűzoltóállomáson, de új barátai étellel is ellátták. A következő napokban aztán számos mexikói állította meg út közben, hogy fényképet készítsen vele. A harmadik sajtómegjelenés Chihuahua városban következett, ahol több napot is töltött a helyi bringás klub meghívására – ők szereztek neki szállodai szobát, ingyenes fogászati kezelést, és számos közös programot terveztek. A helyi biciklisek jövőre terveznek egy európai turnét, Kobra már meg is hívta őket Udvarhelyre. Mint kiderült, a mexikóiak általában nem tudnak jól angolul, de új barátaival, vendéglátóival remekül tudtak kommunikálni.

„A beszélgetéskor kiderült, hogy nincs bicajos út Mexikóban. Hasonlók a problémák, mint Székelyföldön. Sok a baleset, utak, terek tervezésénél nem veszik figyelembe a biciklisek igényeit. Civil szervezetek, újságírók próbálják felhívni a figyelmet erre, és egy egészségesebb életformát népszerűsíteni” – írta Kobra. Egy kis lazítás is belefért a programba: „A zene hangosan szól mindenhol, a sör finom, a tequila eredeti. Az ízek fantasztikusak” – újságolta a világjáró.

Kobra a továbbiakban Mexikóváros felé veszi az irányt, addig a mostani, több mint 26 ezer megtett kilométerből közel huszonnyolc lehet. Augusztus 20. körül tervez átrepülni Európába, pontosabban Lisszabonba, ahonnan még 4–5000 kilométeres út vár rá, amíg hazaér – tervei szerint karácsonyra. A világjáró további útjáról hamarosan ismét tudósítunk.