A jövő Kurdisztánban van

Fehéroroszországi hazatérése után néhány hónappal ismét nyakába vette a világot Berecz Edgár: az egy hónapos út során Törökország érintésével Kurdisztán iraki részét barangolta be. „Mikor a hazaiak meghallották, hogy Kurdisztánba készülök, rémüldöztek, sápítoztak. Jellemző a nagyközönségre, hogy tévesen látja a dolgokat és előítéletei vannak, ugyanezzel a reakcióval szembesültem, amikor Szarajevóba mentem” – mondta el bevezetőként Edgár, hozzáfűzvén: Kurdisztánban régen lejárt „a puffogtatás” és a háború, most béke van és virágzó kereskedelem.

A többezer kilométert elsősorban busszal és alkalmival tette meg, a kisebb településeket pedig gyalog járta be. Kurdisztánban azonban nem módi az autóbusz, a módosabbja taxival, a szegények pedig gyalog járnak. „A taxi csak úgy éri meg, ha a lehető legtöbben bezsúfolódnak az utastérbe, de ebből sok baleset származik. Taxiztam egyedül is, de hamar beláttam, hogy ez nagyon drága mulatság” – mesélte.

Edgár szerint Kurdisztánban nagy iramban építik a jövőt, becslések szerint öt év múlva ott lesz a második Dubai. „Pénz van bőven, hisz kőolaj van bőven. Az önállósulás óta újabb és újabb olajtelepeket tártak fel, a gazdaság pedig robbanásszerűen megnövekedett. Ezerszámra láttam áruval megrakott teherautókat: nagy gazdagság van, minden termék importáru Törökországból, Európából. Mindent kapni, sőt olcsó kínai cuccokat is” – sorolta. A helybéliek körében jó hírük van a román cégeknek és termékeknek, főként a kommunizmusban gyártott traktoroknak. A romániai villanyszerelők és gépészek híre töretlen, tette hozzá Edgár, a magyarokat viszont kevésbé kedvelik. „Kurdisztán egyike azon kevés államoknak, ahol román állampolgárként jobban érvényesültem. A helyiek a magyarokról úgy tudják, hogy a török megszállás idején keveredett a két nép, s mivel a törökökkel nem kebelbarátok, a magyarokra is ferde szemmel néznek” – magyarázta az utazó. A románokat tehát kifejezetten szívesen látják, Erbíl városában mintegy tizenegy romániai vállalkozót sikerült felkutatnia Edgárnak. 

A nagyvárosok virágoznak, Kurdisztánban van a jövő, mondta Edgár, jelenleg azonban szakemberhiánnyal küszködnek: orvosokat, mérnököket várnak. „Az állam nagyon biztonságos, talán Európánál is biztonságosabb. Az utakon tíz kilométerenként vannak az ún. check pointok, ahol megvizsgálnak mindenkit. A fegyvereket lassan összeszedegették, bár a pártok székházait és a közintézményeket fegyveresek őrzik” – vázolta. Mint az már bevett szokása, Edgár a helyi bazárokba és kézművesműhelyekbe is ellátogatott, a helyi gasztronómiát viszont ezúttal csak ízlelni tudta. „A gasztronómia nagyon gazdag, rengeteg a sült hús, a saláta. Új recepteket viszont nem tanultam, mert nem értettem a nyelvet. Javarészt az arabbal és a kurddal érvényesültem, viszont egy új dialektust, a bahdinit is meg kellett tanulnom. Sok törzs van, és nagyon sok a dialektus, előfordul, hogy városonként más nyelvet beszélnek a helybéliek” – ecsetelte. 

A nagyobb városok utcáit valósággal ellepik a szíriai menekültek, tette hozzá, főként a leányanyák és az árvák „Akárcsak Dél-Törökország, Kurdisztán is tele van szíriai menekültekkel. Anyátlan, apátlan, az utcákon hányódó gyermekekkel. Nincs jövőjük, hisz senki nem tud rajtuk segíteni. A kereskedők elmondták, hogy néha adnak nekik pénzt és ételt, de egy nap húszan jönnek, nincs az a feneketlen zseb, amiből őket mind megetessék. Egy sem kér viszont munkát, nyelvet nem tudnak, foglalkozásuk nincs, mert vidékről származnak, parasztok. Rosszarcúak, szomorúak, bánatosak, látszik rajtuk, hogy össze vannak törve.”

Kurdisztán legszebbnek tartott városának, Szulejmánijjának a meglátogatása is szerepelt az utazó tervei között, pénze és szerencséje azonban rövidebbre szabta útját. Két kisebb települést is bekarikázott a térképen, tervéről azonban hamarosan lebeszélték, mondván: az ott élő asszírok még manapság is hajlamosak „magukra kötözni a bombát”. „Ettől függetlenül voltak érdekes tapasztalataim, kimentem vidékre is, ahol nagyon sok a keresztény, kháldeusok és asszírok, némelyik faluban többen vannak, mint a muszlimok. A két közösség látszólag jól megfér egymás mellett. Voltam egy családnál, ahol asszírul tanultam, tíz perc múlva viszont már arról beszéltünk, hogy a halál után én egészen biztosan a pokolba kerülök majd. Számukra csak egy igazság létezik, az övék, és más nem számít. Az európai keresztényeket is pogányoknak tartják, úgy gondolják, ők is el fognak pusztulni. Részben igazuk van, hisz Európára így is, úgy is csúfos vég vár” – magyarázta. 

A vidéki gyerekeknek papírrepülőt hajtogatott, a terv azonban balul sült el, vallotta be Edgár: a kicsik féltek a repülőtől, mondván, hogy azokban bomba van. „Ezek után hajót hajtogattam, de annyi víz nem volt a sivatagban, hogy úsztatni is lehessen azt” – tette hozzá keserűen nevetve.

A kurdok barátságos, jó népek, nagy szívük van, summázta, az európaiak túl sok buta amerikai filmet néznek, ezért vannak alaptalan előítéleteik Kurdisztánnal kapcsolatosan. „A kurdokat rég nem érdekli a háború, ők saját országot szeretnének. Csak azzal törődnek, ami őket előre viszi. Ebből jó lenne tanulni, hisz példaértékű magatartás ez. A múlt elmúlt, lejárt, most azzal kell foglalkozni, foglalkoznunk, hogy milyen álmaink vannak, és azokból mit tudunk megvalósítani” – hangsúlyozta. 

A világjárás korántsem ért véget Edgár számára, mint elárulta: előbb a Kalmük Köztársaságba, majd Csecsenföldre viszi útja, jövőre pedig Kínába készül, hisz ott még nem járt.