Színek és hangok az éjszakában

Bandukolok az utcákon, kopognak a kockakövek tétova lépteim alatt. Szombat van, mégis minden oly kihalt. Furcsa érzés így látni az örökkön forrongó zajos várost. Pőrén, önmagába zuhanva. Itt-ott állólámpák égnek, néhány kirakat is világít. Vigyázva lépdelek, szokom a csendet, a városnak ezt a másik arcát. Mintha egy film díszletei között járkálnék. A szabadságról merengek. Arról a bizonyos belsőről, ami belülről melenget, és szárnyakat ad... De most semmi melegséget nem érzek, fázósan összehúzom magamon a kabátot, meglegyint valami nyirkos, bőröm alá kúszó félelem. Istenem, hogy megforgatják az embert az évek, más álmok, célok, színváltozások!*  Öreg templomunkhoz érek, felballagok a lépcsőkön, visznek a lábaim... Benyitok nyikorgó, nehéz kapuján. Szinte meg sem lepődöm, kitárul. Mit keresek én itt? Talán valami fogódzót, erőtlenségem oldandó? Benn félhomály van, s – mintegy isteni kegyelemből – lágy orgonaszó, Bach muzsika szól. Leroskadok egy padra, zsibbadtan hallgatom. Érzem, ahogyan árad, lüktet, szétomlik bennem, minden apró kis sejtemet átjárja. Elringat, átitat, megemel. Óóóh, bárcsak megőrizhetném ízét a számban, bárcsak tovább vihetném...  Ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk... Atyaég, jól elrévedtem! Vajon hány perc telt el? Tán órák? Hetek? Most már tényleg mennem kell. Szinte légtelen suhanok hazafelé. Van otthon könyv elég – gondolom, majd felolvasunk... Kaffka Margit jut eszembe, az ő lázadó, dacos csakazértis-szabadsága. Bő száz év telt el a halála óta! Nagyot változott a világ. Vagy – bizonyos értelemben – mégsem? Az azóta való emberek többet tanultak, tudnak minden tudományból, mégsem lettünk sokkal okosabbak? Az új vírus ugyanúgy szedi áldozatait, mint anno a spanyolnátha a nagy háború végén... S tán ma nem félünk vágyainktól, a szabadság őrületétől? Nem érezzük ugyanúgy, hogy a körülmények rabságában vergődünk e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk(...) titkos redője mögött? Tán ma nem oly kába a ritmusunk – legalábbis e városkában, s nem oly fásultak imáink, mint száz évvel ezelőtt? Hogy megússzuk, hogy átvészeljük, hogy túléljük?! A karantént.