A tehén szarvával tanult táncolni

Bár Mezőkölpényben mindenki ismeri, s csak Teri mamának hívja Szabó Terézt, nem kellett mi érdeklődjünk senkitől, hogy vajon hol lakik a népművészet helyi mestere. A 72 éves asszony elénk jött a templomhoz, s onnan vezetett el szerény hajlékába. Örvendezik, hogy itthon találtuk, de csak éppen azért, mert most esik az eső, mert ha nem lenne rossz idő, most is a mezőn lenne. „Sötétben megyek, sötétben jövök. Muszáj napszámba dolgozni, mert a kicsi nyugdíjam nem elég semmire, csak itt a szememet veri ki, né” – jegyzi meg a néni, miközben bevezet a lakásába. Rögtön elnézést kér, hogy ecetszag van a házban, de a rossz időt arra használta ki, hogy egy kicsi zöldpaszulyt rakjon el télire. Ilyenkor még jól is jön ez a kicsi eső, mert amúgy csak éjszaka van ideje az eltevésekre. Úgy rakta el a zakuszkát, a csípőst, a meggyet is: miután hazajött a mezőről.

„Itt né, hogy örülök a papíromnak”

Nemsokára előkerülnek a képek is, Teri néninek ugyanis már fényképei is vannak az augusztusi díjazásról, arról, amikor Balog Zoltántól, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetőjétől megkapta a Népművészet Mestere-díjat. „Nem is tudtam, mire megyek, azt hittem táncolni hívnak, küldték utánam a kocsit, ahogy máskor is. Aztán a díjazáson találtam magam. Itt né, hogy örülök a papíromnak” – mutatja a Budapesten készült képet Teri néni, s magát a díjat bizonyító oklevelet is. „Én meg akartam köszönni valahogy szavilag is, de a sírás fogott el, s nem akartam csúnyán csinálni, s akkor inkább hallgattam” – teszi hozzá kissé szégyenlősen.

A kölpényi az igazi csárdás

Szabó Teréz 16-17 évesen a szomszéd falvakban kezdett fellépni, Magyarországon pedig azért ismerik, mert még a Ceauşescu-rendszer alatt  kihívta énekelni egy mezőkölpényi származású, balkezes zenész, Szabó Viktor. Ő ismertette meg Teri nénit a magyarországi tánctanárral, Szabó Szilárddal, aki azóta is megszervezi Teri néni határon túli fellépéseit.

„Táncházakba járok, táncolok, énekelek, és tanítom őket a mi táncunkra. Kérik tőlem az eredeti csárdást, mert innen ered a valódi. Most is járják, de félrejárják. Én meg tanítom nekik az eredeti kölpényi csárdást. Magyarországon szeretik a népzenét, s tudják is járni. Jönnek a munkából és mennek a táncházba. Ott nagyon oda vannak ezekért a dolgokért. Itt meg mintha senkinek sem kellene” – mondja Teri néni, aki szerint manapság csak olyan zenére hajlandók a fiatalok táncolni itthon, amit sötétben járhatnak. Márpedig a diszkót ő nem szereti, s arra is tisztán emlékszik, hogy az ő idejében sötétedéskor haza kellett menni. Többek közt ennek tudja be azt is, hogy itthon nem jár fellépésekre, nem hívják, nem ismerik a Népművészet mesterét még Marosvásárhelyen sem.

Ha táncolni kell, semmi baja sincsen

S hogy honnan tanulta mindezt Teri néni? Saját elmondása szerint csak úgy magától. Énekelni már az iskolában is mindig őt tették oda, s repertoárját a rádióból bővítette. „A rádióból tanulom, amikor mosok, van egy papír, ceruza, s jegyzetelem, amit hallok. Én a kottát nem ismerem, de bármilyen éneket énekeljenek, hamar felveszem a dallamát, s a szövegbe még pótolok is, ha nem jön ki a lépés. Mondták is már rám, hogy költő vagyok” – nevet Teri néni. Táncolni is igazán érdekes módon tanult, a háztáji tehénnel járta legelőször. „Tudják, hol tanultam táncolni? A tehén szarvánál. Jártam etetni a tehenet, s nem engedtem, hogy egyék, feszt rángattam a szarvát, s jártam mellette a csárdást. Jöttem haza délben, s édesapám mondta, hogy leányka, a tehén éhes. Mert, ugye én egész nap ráztam a fejét s énekeltem, s nem hagytam, hogy egyék” – emlékszik vissza a 72 éves asszony.

Vallja, hogy őt a zene és a tánc élteti, baj van az ízületeivel, magas a vérnyomása, dagad a lába, de ha táncolni kell, semmi baj sincsen, s bizony  a munkát is bírja. Energiája annyi van, hogy három fiatalnak is elég lenne, s ha most ő lenne fiatal, bizony ma már másként csinálna mindent: először is elmenne, amikor el akarták vinni Kolozsvárra a Népi Együtteshez. „Ha akkor elmentem volna, ma már eddig jó nyugdíjat kapnék, s az aranytól ki látszanék” – mutatja csupasz ujjait az asszony nevetve. Na, nem azért, mintha  a kapálást, s a mezei munkát megvetné, azt is szereti, s elvégre valakinek azt is meg kell csinálni.

„Hosszú napokat mesélhetnék – állítja a táncos kedvű néni – de csak, ha rosszról kellene mesélni. Jó nem sok történt velem, de a rosszról meg nem is érdemes mesélni. A jó az, hogy lett négy szép gyermekem és hat unokám is, és szeret táncolni mindenik.”