Keszthely Udvarhelyen

Ágh Edit képzőművészeti kiállítása nyílott meg ez alkalomból az emeleti oszlopos teremben, a földszinti kisgalériában az Esszencia Keszthely nevet viselő fotópályázat idei anyagából álló válogatást lehetett megtekinteni, majd ezt követően Pálóczi Horváth András régész-egyetemi tanár történelmi tárgyú előadását hallgathatták meg a koncertteremben.

A három gyorslefolyású rendezvény egészestés programot kínált az érdeklődőknek, s bizony, az udvarhelyiek szép számmal éltek is a lehetőséggel.

Mintegy hat évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amely kezdetben a két városban élő művészek és értelmiségiek közt szövődött, a későbbiekben pedig „átterjedt” a kulturális intézményekre is. A két város vezetése hivatalosan 2011-ben írta alá a testvér-települési megállapodást, amely elindította azt az egészséges folyamatot, amely az ilyen és hasonló találkozásokhoz vezet. A művelődési élet, az intézmények, az egyházak vezetői, az üzletemberek egyaránt bíznak abban, hogy a közeljövőben még inkább kibontakoznak a két város közti kapcsolatok, és az sem kizárt, hogy később akár közös projektek is megvalósulhatnak. A kultúra tulajdonképpen minden egyébnek a pr-ja, katalizátora, ha komolyan vesszük.

A rajzoló festőművész

Ágh Edit képzőművész életműve a Balaton-vidékéhez kötődik, ezen a tájon születetett (Balatonederics, 1945), de tíz éves kora óta Keszthelyen él. A Vajda Lajos-díjas képzőművészt rajzoló festőnek tartják. Saját bevallása szerint az emberi arc, a kezek, a lovak ábrázolása foglalkoztatja leginkább. Tegyük hozzá, hogy a balatoni táj is. Szeret egyedül lenni a természetben és a munkában egyaránt. Ecsetet használ, de olyan mozdulatokkal, mintha ceruzát tartana a kezében.

A képek különös hatását pasztellkrétával erősíti. Sejtelmes, egymásba mosódó színek, töredezett formák, vízben vagy űrben lebegő alakok, emberek, madárcsoportok, régi hajók derengenek, mintha a Balaton öblében, mintha, de mégsem, mintha valami különös világból, mintha egy másik, sajátos időből üzennének át, onnan, ahová csakis az alkotónak van bejárása.

Olyanok ezek a képek, mintha egy titokzatos utazásról számolnának be, amely maga az élet, szomorú, borongós, de nem letargikus. „Maga a művész is a segítségünkre siet – idézzük Pálóczi Horváth Andrást, aki nem művészettörténészként, hanem értő barátként, ismerősként szólt ezekről a festményekről –, hiszen a kiegészítésként a képhez illő kísérő és jellemző címeket ad. Ilyeneket: „Álom”, „Féltékenység”, „Elmúlás”, „Nosztalgia”. Az az érzésünk, hogy a képek így még erősebb asszociációkat keltenek bennünk, akár súlyosabb gondolatokhoz is eljuthatunk általuk, betekinthetünk az élet rejtelmeibe, az emberi sorsba, elgondolkodhatunk létünk értemén.

Azonban lírai és drámai mondanivalót érintő képei mégsem lehangolók. Nem akarok abba a hibába esni, hogy én próbáljam megmondani, hogy mit akar a művész, hiszen a jó alkotás önmagáért, önmagáról és mindenkihez szól. Csak legyen időnk eltűnődni a lelkükben élő jobb világ képmásán. Csak figyelni tudjunk arra, hogy a biztost elkülönítsük a bizonytalantól, s a nappalt az éjszakától.”

Lázadás a múló idő ellen?

A keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ által másodszor meghirdetett Esszenciák fotópályázat, amely a város és közvetlen környezetének őszi és téli arcát kérte a fotográfusoktól, immár túlnőtt a város határain. A kiírásra 62 alkotó 122 munkát küldött be, 32 településről. Igaz ugyan, hogy helyhez kötöttek a témák, de országossá lett a pályázat, hiszen elszármazottak, a város távoli szerelmesei és alkalmi látogatók egyaránt fotografálták a kijelölt dolgokat: az épített örökséget, a hagyományokat, a tájat, a gasztronómiai értékeket, a működő mesterségeket és az embereket.

Nemcsak a Festetics-kastély, hanem a város rejtett arcai is megjelennek ezeken a képeken. Ha végignézzük a kiállítást, mindjárt oszthatjuk Csengei Ágota véleményét, hiszen sokrétű a képi jelentés és technikailag viszonylag magas szinű, jól kimunkált képeket láthatunk. A valóság alapvető összetevőinek a kiragadás mutatja a lényeget. Azt a fajta lényeget, amelyet a digitális korszakban elharapódzó fotografálás talán bűntudatból, talán a múló idő elleni lázadásként próbál definiálni.

Kunok, besenyők, úzok, jászok és más népek

Pálóczi Horváth András (Budapest, 1941) régész, történész, egyetemi tanár László Gyula tanítványaként választotta kutatásai tárgyául a honfoglalás korát. Keszthelyhez kötődő rebellis ősei jogán vesz részt most a Székelyföld felé nyíló kapcsolatok alakításában, de Udvarhelyszéket régóta ismeri, László Gyula jóvoltából, nyilván, s az eltelt évtizedek során számtalan alkalma volt a középkori templomainkban jelen levő Szent László-freskók összehasonlítására és a rajtuk fellelhető kun motívumok értelmezésére. A ’60-as közepétől a honfoglalás időszakának egyik legavatottabb kutatója. Ha korábbi vagy későbbi századok felé fordul időnként az érdeklődése, az csak azért történik, mert tudni szeretné, hogy honnan jönnek az általa kutatott népek és nemzetségek, illetve az izgatja, hogy a későbbiekben mi lett a sorsuk.

Előadásában azt az időszakot tekintette át, amikor a magyarok megtelepedvén a Kárpát-medencében, igyekeztek megfelelni a „standardoknak”. A Bizánccal fenntartott gazdasági, kulturális és politikai viszonyokat elemezve, arra a következtetésre jutott, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár uralkodása idején (945-959) a kelet-római birodalmat leginkább a besenyők és a magyarok foglalkoztatták.

Bizánc e két néptől tartott, és megpróbálta a magyarok fejedelmeit rávenni, hogy háborúzzanak az akkor a korábbi telepeik helyén állomásozó besenyőkkel, és szorítsák vissza őket az Ural mögé. A besenyők fenyegetése 993-ban szűnik meg, amikor a kijevi orosz fejedelmek legyőzik őket, majd az úzok szorítják ki őket végérvényesen a Dnyeperen túlról. A törzsekre és nemzetségekre szétesett besenyők ekkor „menedékjogot” kérnek az uralkodóktól, a Balkánon, majd egész Kelet- és Közép-Európában szétszóródnak.

Pálóczi Horváth rokon népként vizsgálta a besenyőket, hiszen türk népként hasonló volt a tárgyi kultúrájuk a honfoglaló őseinkéhez. Régészeti és helynévkutatásokkal igyekezett fellelni nyomaikat a mai Heves megye területén, a Dél-Dunántúlon és Erdélyben. Egyébként a legutóbbi időkig hatol fel annak a hagyománya, hogy a fiúágon 1950-ben kihalt losonczi gróf Bánffy család a Tomaj nevű besenyő nemzetségből származik.

A jászokat, úzokat ugyancsak „segédnépekként” értelmezve ejtett szót a székelyekről is, akik hasonló őrző-védő feladatot láttak el a széleken, annyi különbséggel, hogy mi jóval korábban, már a 7-8. század idején csatlakozhattunk a magyarokhoz, teljesen azonosultunk, és benne voltunk a honfoglaló „kontingesben”.

Pálóczi Horváth András a kunokat a besenyők nyomán benyomuló népként tartja számon. Történetüket az oroszországi, ukrajnai összefüggések tükrében vizsgálja. Több olyan ásatást végzett – többnyire a besenyők korábbi szálláshelyein létrejövő kun telepeken – amelyek során sikerült azonosítania és rekonstruálnia egy középkori falut (Szentkirály – Bács-Kiskun megye).

Bebizonyította, hogy a 13-14. század folyamán a kvázi keresztény kunok az akkori magyarokéval azonos körülmények között éltek ugyan, főleg állattartással foglalkoztak, de elöljáróik ruházatukon, fegyverzetükön a keleti s a nyugati világ szimbolikáját és formavilágát egyaránt viselték. Tudománynépszerűsítő előadás volt ugyan, de józan, sokoldalú, a környező államok történetére és kultúrájára, az összefüggésekre összpontosító, gondolkodásra sugalló, olyan, amilyenre a mai világban is nagyon nagy szükségünk van, a köznapi életben és az oktatásban egyaránt.

A festészeti tárlat és a fotókiállítás november 19-ig tekinthető meg a Művelődési Ház emeletén, illetve a földszinti kisgalériában.