Engelhardt Anna 1791-ben Nagyszebenben látta meg a napvilágot szász szülők gyermekeként. Szüleit elvesztette, így az árvának egy német színész viselte gondját, aki magához vette, mint szolgálót. Aztán 16 évesen Pestre került, a magyar színészet megalapítója, Kelemen László sógora, Láng Ádám János házában szolgált ismét. Van ebben valami sorsszerű – szolgálólányként indult, s mint a nemzeti színészet elhivatott, és egyik legjelentősebb szolgálója emelkedett a legnagyobb magasságokba, hogy aztán ismét, önként vállalt szinte-szolgasorban végezze be életét Vásárhelyen.

Az első lépések

Amikor Lángnál jelentkezett még alig tudott magyarul. De annak biztatására nekifogott tanulni, elsősorban magyart, aztán versmondást. A házban gyakran megfordult Kazinczy Ferenc, ő is biztatta a kis Annát tanulásra, s minden bizonnyal óriási hatással lehetett az amúgy hihetetlen energiával és akaraterővel rendelkező lányra a nyelvújító.

A pesti Hacker-szálában működő társulatnál lépett először színpadra 1810-ben. Nem sokkal később férjhez ment az ismert komikushoz, Kántor Gerzsonhoz. Együtt szerződtek el a Debrecenben működő kolozsvári társulathoz, ám férje még ugyanabban az évben elhunyt. De Annát már semmi nem tudta megállítani. A székesfehérvári társulathoz szerződött. Ennél is aratta legnagyobb sikereit, 1825-ben a társulat a pozsonyi országgyűlés ideje alatt ott játszott. Nyolc év múlva a budai színházhoz szerződött, és a Nemzeti Színház megnyitásáig a Budán működő kassai színtársulat első drámai hősnője lett.

Különc, de mély érzelmű
Ebben az időben rendkívüli különc teremtésnek írják le kortársai. Déryné azt mondja naplójában, hogy „igen egzaltált volt mindenekben”. Az emberektől elvonulva, egyedül csak szerepeivel foglalkozott, és azok tanulása, a ruhák elkészítése volt egyetlen öröme, szórakozása. Egyesek szerint szerepei tanulásába annyira elmélyedt, hogy minden másról megfeledkezett és gyakran még kollégái köszönését sem fogadta. A látszólagos ridegségen, hűvös természeten belül azonban mélyen érző szíve volt. Barátait nagyon szerette. Különösen nevetni szeretett. Déryné írta: „Nagyon sok jó órát töltöttünk együtt, mindketten szerettünk nevetni, de ő annyira, hogy mindjárt elterült a földön, és úgy hentergett nevettében.”

Valami jelentéktelen félreértés folytán nem fogadta el a Nemzeti Színház meghívását, és ezzel kezdődött életének kálváriája. Hogy mi volt ez az állítólagos sérelem, a mai napig nem derült ki. Helyébe a fiatal Laborfalvy Róza, a későbbi Jókainé került.

Irány – Erdély, Vásárhely

Miután 1833-ban Kassán, a Bánk bán bemutatóján eljátszotta Gertrudis szerepét, 1837-ben ismét visszatért Kassára, régi sikere helyszínére, innen 1838-ban távozott, ezúttal Debrecenbe. Egy darabig még bolyongott a két hazában, aztán végképp Erdélyt választotta. 1839-ben Nagyenyeden és Kolozsváron, 1840-ben Brassóban játszott. 1841 – Marosvásárhely, 1842 – Nagyenyed, 1843 – Torda. Végül Marosvásárhelyen állapodott meg. A korabeli színilapok őrzik vásárhelyi 1842-es, 45-ös és 46-os fellépéseit.

Kántorné búcsúja a színpadtól Marosvásárhelyen történt 1845-ben (bár a címlapok szerint 1846-ban még egyszer fellépett). A Kegyencek vagy II. Katalin orosz cárné szerelme című színjáték címszerepében vált meg a színpadtól. A búcsú megrendítő volt. Csak annyit akart mondani: Isten veletek! Arra sem volt képes, hangja elcsuklott.

Kegyelemkenyéren

Ezután élete visszakanyarodott a kezdetekhez. Volt színházi jegy-pénztáros, színésznőket tanított be szerepekre, házmesterkedett, még szakácsnő is volt. „Többször voltak rossz napjai öreg korában” – írta róla Szigligeti Ede. Büszkesége ekkor sem hagyta el. Inkább tűrte emelt fővel a szenvedést és a nyomort, minthogy kérelmekkel „alázza meg magát”. Jótevőinek különféle ürügyekkel kellett jótékony célból „megcsalniuk”, hogy célt érjen segélyezésük. Lázár József gróf utolsó éveiben támogatta, előbb meggyesfalvi birtokán, családja körében helyezte el, majd amikor a forradalom után tönkre ment, Marosvásárhelyen, főtéri házában, a Korzóközben ajánlott neki ingyen szállást haláláig.
1854. február 28-án hunyt el Marosvásárhelyen. Halálhírét az akkori lapok meg sem említették. Jeltelen sírja fölé egykori tanítványa, Prielle Cornélia (aki 1846-ban szinte Petőfiné lett) két esztendő múltán, 1856-ban emeltetett sírkövet ezzel a szöveggel: „Szerény emlék kő ez, nagy művésznőnk, Kántorné sz. Engelhardt Anna hamvait jelölni, de a szerényen elvonult igaz érdem méltánylatát nagyszerűségekben ne is keressük. 1791 – 1854. P(rielle) C(ornelia)” A sírkövet 1941-ben felújították, s az ünnepélyes avatáson maga Fedák Sári is jelen volt.

És jött a Lorántffy...

A sír „természetesen” rongálódott az évek folyamán. És akkor 1993-ban jött a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Színiakadémia Szentgyörgyi István tagozata és a Nemzeti Színház magyar társulata, akik felújították a sírt. Szekeres Erzsébet akkori egyesületi elnök a minap elmesélte ennek a történetét. A néhai Csorba András rektor kívánsága volt a sírt rendbe tenni, de neki erre már nem nyílott lehetősége. A Magyarországra távozott marosvásárhelyi író, Vári Attila beszélt erről a kívánságról az elnök-asszonynak, és akkor az egyesület beteljesítette Csorba álmát: felújították a sírkövet, a fejfát, s egy Izsák Márton szobrászművész által készített, Balogh József (Cubi) által kiöntött, Kántornét ábrázoló bronzplakett is került a sírra.

De jöttek a tolvajok is

A plakett tizennégy évig állt is a síron, amikor 2007. júliusában ismeretlen tettesek lefeszítették és ellopták. A sors különös fintora: egy vásárhelyi színésznő rokona pár nappal korábban két fiatalembert látott a síron üldögélve, aztán másnap, amikor ismét arra járt virágokat öntözni, már nem volt meg a plakett. Akkor a rendőrségen tett feljelentést az egyesület ismeretlen tettesek ellen, de hiába, a bronzplakett soha nem került meg.

Két személlyel is beszéltünk, akik állítják – olyan információkat kaptak miszerint Nagyernyében olvasztották be a bronzplaketett. Ezt is közölték a rendőrséggel, de hiába.

Két év múlva a Lorántffynak sikerült új plakettet öntetnie, ugyancsak a Balogh Cubi-öntődéjében. Ez viszont már alumíniumból készült, azt remélve, hogy erre nem fognak lecsapni a színesfém-gyűjtők. Ezt 2009. december másodikán helyezték el a síron, és máig is ott található.

Koszorúzás

Pénteken, február 28-án a katolikus temetőben, a nagy tragika elhalálozásának napra pontosan 160. évfordulóján, délelőtt 11 órakor a Kántorné Engelhardt Anna-sírnál megemlékezést tart a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület. Emlékbeszédet tart Nagy Miklós Kund, majd Kilyén Ilka színművész mond verset. Ezután elhelyezik az emlékezés koszorúit a síron. Remélhetőleg többen lesznek a megemlékezésen, mint a 160 évvel ezelőtti temetésen.