Bartis Attila legújabb regényét mutatták be

A meghívottal Vida Gábor, a Látó szerkesztője beszélgetett, aki többek közt arra volt kíváncsi, hogy minek tartja magát Bartis Attila: marosvásárhelyinek, erdélyinek, hogyan viszonyul az erdélyiségéhez, a nyelvhez. Hogyan született meg a 600 oldalas regénye, mikor, milyen időközönként dolgozott rajta, illetve érzett-e katarzist annak befejezése után.

Bartis Attila 16 évesen telepedett át szülővárosából Magyarországra családjával, azóta Budapesten él, Erdélyben marosvásárhelyi, Romániában és Magyarországon erdélyi – mondta. Ahogy Európában magyar, ha viszont elhagyja Európát, akkor tagadhatatlanul európai.

A vége című regényt 2002-ben kezdte el írni, folyamatosan dolgozott rajta egészen 2006-ig, az édesapja halálának bekövetkeztéig. Akkor átértékelődött az apa-fiú kapcsolat, ahogy minden megváltozik olyankor, amikor az embernek meghal az apja – vallott a szerző, aki elmondta, majdnem átírta az egész regényt, mert nem érezte őszintének, amit leírt.

A nyelvvel kapcsolatban Bartis arról beszélt, hogy Magyarországra érkezvén tudatosan küzdött a „budapestizmusok”, a személynevek előtti határozott névelők használata ellen. Az „erdélyizmusokkal” kapcsolatban megjegyezte, azt, hogy „valaki meg van halva” a Székelyföldtől nyugatra sehol nem mondják. Furcsa mondat, hiszen úgy hangzik, mintha az illető csak pillanatnyilag „lenne meghalva”, de bármikor változhat ez az állapot.

Bartis Attila szenvedélye az írás mellett a fotózás. Mint mondta, az alkotóemberek között sokan vannak, akiknek nem elég egy szenvedély, szükségük van valami másra is. Ez nála a fotózás, de a kép és a szó másról szól – mondta. A katarzisról, amit akkor érez egy alkotó, amikor végére ért a műnek, Bartis elmondta, ez nála elmaradt. Várta, hogy bekövetkezik, hogy fellélegzik, mikor pontot tett a regény végére, aztán arra számított, majd ha a nyomdába kerül a regény, majd ha onnan kijön, majd ha bemutatják. Nem volt katarzis, de már nem is hiányzik – fogalmazott.