A ruhatervezés művészete

Bandi Kati Marosvásárhelyen élő iparművész korábban több műfajban is tevékenykedett, de nevét ma jellemzően ruhatervező művészetével azonosítja a szakma és a közönség. Izgalmasan előadott, sajátos kompozíciói vállaltan a kelet-európai nemesség öltözeteit idézik, azoknak míves, veretes hagyományait hordozzák nagyon is jelenkori foglalatban. A művésszel beszélgetve fény derül arra is, miként lehetséges az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarság érzeteiben még ott rejlő hovatartozási igényt, vizuális-esztétikai jelekkel, korszerű eleganciával felmutatni.

– A textilművészetnek miért éppen ezt az ágát választotta?

– A kolozsvári főiskolán a gobelin, emprimé vagy ruhatervezési szakot választhattuk. Jómagam azért döntöttem az utóbbi mellett, mert ez kínált olyan plusz tantárgyakat, amelyeket én tanulni szerettem volna. Itt volt egyedül művészeti anatómia, ipari formatervezés. A mindennapi krokizás, alakrajz is csak számunkra volt kötelező. Divattörténetet, kosztümtörténetet, színházi jelmeztervezést is tanultunk, vagyis komplex képzés folyt.

– Diploma után mindenkit valamilyen gyárba irányítottak, ha jól tudom, az ön „kiküldetése” elmaradt. Hogy is volt ez?

– Nagyváradra irányítottak, ahol nem foglaltam el az állást, mert kilenc hónapos terhes voltam,  senkim sem volt a városban, akire támaszkodjak. A férjem Máramarosban volt körorvos, így én is odaköltöztem, három évet egy faluban töltöttünk, majd hazajöttünk Marosvásárhelyre.

– Itt kapott állást?

– Nem, azt nem kaptam. Megmondták, ne is keressek, mert nincs számomra hely Marosvásárhelyen. Akkoriban házkutatások voltak nálunk. Apám, Bandi Dezső szobrászművész szálka volt a rendszer szemében. ’69-ig ő volt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány alkotási házának népművészeti és amatőr művészeti szakirányítója. Kiállításokat rendezett azokból a kézműves termékekből, amelyeket az emberek a maguk örömére készítettek. A magyar kultúrát akkoriban sajnos nem illett pátyolgatni. Apámban semmiféle sovén érzelem nem volt, soha nem hallottam tőle, hogy például a románok kultúráját ne tisztelte volna. Mégis sovinizmus vádjával pert akasztottak a nyakába, meghurcolták, elvesztette az állását. Dokumentáló jellegű cikkeket írt, a tárgyi hagyományokat dolgozta fel, Bartók és Kodály nyomdokait követte. Írásainak lényege és célja a hagyományok tovább éltetése volt. Együtt jártuk a falvakat, engem is vitt magával, ő írta a cikkeit, én pedig rajzoltam a tárgyakat.

– Akkor a hagyományokra épülő stílusa innen, ebből a közös gyűjtőmunkából is eredeztethető?

– Kezdetben kifejezetten elhessegettem magamtól a hagyományokat. Be akartam bizonyítani, hogy nem az apám kreációja vagyok. Ma már persze nagyon büszke vagyok, hogy végül is az lettem. Régen másképp láttam a dolgokat, fiatal korában az ember az orra formájával és a nevével sincs megelégedve. Mint ifjú titán, én is önkifejezési ambíciókkal indultam, értek engem is különböző hatások, amelyek elragadtak, de nem lettem Nyugat imádó. Ez talán nem is választás kérdése, mintha a génjeinkben ott működne az affinitás, ami a saját hagyományaink iránti kapcsolódásért felelős. Sokáig frusztrált bennünket, erdélyieket az érzés, hogy le vagyunk maradva, de mikor a határok felszabadultak, és utazhattunk végre, látva a Nyugatot rájöhettünk, nem kell szégyenkeznünk. Megnyugodhattunk, hogy az anyagi jómódról talán lemaradtunk, de egyébről nem.

– Semmi „vad dolgot” nem csinált a működése kezdetén?

– De egyszer, amikor feldühített egy festő kolléga, aki a globális marháskodást istenítette, és az úgynevezett magas művészetet szembe állította az iparművészettel. Ez hozta ki belőlem azt a reakciót, hogy egy kiállításon megmutassam: én is tudok blöffölni. Csak nem tartom érdemesnek. Vad nem voltam, de kozmopolita igen. Ami hatás ért a világból, ha tetszett feldolgoztam, ha nem, akkor elkerültem.

– Mikor indult el a Bandi Kati-stílus irányába?

– Már akkoriban is ráismertek az emberek a munkáinkra, amikor eladásra a képzőművészeti alap boltjába adtuk be őket. Egyébként a hetvenes években a művészek sokkal inkább irányíthatták a közízlést mint ma. A szocializmus kitermelt egy olyan társadalmi réteget, amely ezeket a termékeket meg tudta venni a művészboltban. Sikk volt a képzőművészeti alap boltjából öltözködni.

– Ha szavakkal kell megfogalmazni, mit sugall az ön által tervezett ruha a nézőnek, mit mondana, néphagyományt őrző, vagy inkább ezt az érzést hordozza?

– Igen, érzést szeretnék megmutatni, s nem reprodukálni. És ezt létrehozhatom mindenféle díszítmény nélkül is, egy hagyományos, vagy hagyományosnak tűnő anyag és egy hagyományost idéző szabásminta alapján. Ha egy ruhának karcsú a dereka, bő a szoknyája, puffos az ujja és lenvászonból készült, az már egy echte magyar ruha. De lehet modern az anyaga és a szabása, amit hagyományosan díszítek, vagy lehet, hogy minden modern rajta, de a hagyományos díszítményt olyan elosztásban jelenik meg a ruhán, hogy az megidéz egy táj jelleget. Soha nem terveztem furulya szűk ruhát, a gazdagságot szeretem valamiképpen.

– Anyaghasználatban vagy -díszítésben?

– Ezekben is, de szabásában is lehet gazdag egy ruha. Ha díszítve van, akkor gazdagon, mert minek díszítünk, ha félünk tőle. De a jól megválogatott anyagok díszítés nélkül is szuggesztíven tudnak hatni. Expanzív lény vagyok, a ruháim is olyanok. Egyik bukaresti bemutatón, a magyar kultúra házában egyszer a sámán témára rendeztek kiállítást. Az ottani tekintélyes szaksajtó valami ilyesmit írt az anyagomról: Bandi Kati a legérdekesebb román ruhatervező, sikerült annyira megfognia az ősi karaktert, hogy munkáiban egyformán fel lehet fedezni a dák, a norvég, az ázsiai és a magyar hagyományokat.

– A kosztümös korok iránti nosztalgiája és a magyar nemesi hagyományok megőrzésének, tovább éltetésének szándéka is ott van ezekben az öltözékekben?

– Amit én csinálok, az a globalizálódással való szembenállás. Nem vagyok hajlandó egyetérteni azokkal a történésekkel, amiket látok, és azokkal az eredményekkel sem, amelyek ebben a folyamatban születnek. Mit lehet tenni ennek ellenében? Azt, hogy az ember nem hasonul, hanem megőrzi az egyéniségét. És ezt a fajtámtól is elvárom, mert a kis és a nagy közösségek csak úgy tudnak fennmaradni, ha megőrzik önmagukat. A hovatartozás az nagyon fontos megtartó erő. A nemzet megőrzéséért mindenki azt teszi, amit tud. Magammal kellett ezt tisztázzam: én annyit tehetek, hogy kinek-kinek a befogadóképessége szerint próbálok beadagolni valamennyit a hagyományainkból. A ruháim közösséget felmutató öltözékek. Ezeknek formai és eszmei megjelenése is van a viselőjén.

– A divat mennyire hat önre? Vagy mennyire kell figyelnie rá?

– Csak annyira, amennyire kötelező. Például a váll szélessége pár évvel ezelőtt jelentős volt, most épp az ellenkezője van, összement. A lecsapott váll nagyon előnytelen tud lenni, pláne ha valakinek széles a medencéje. Nekünk nőknek széles a csípőnk, és vállunkkal egyenlítjük ki, vagyis egy pici válltömés senkinek sem árt.

– Az Ariadné kollektív textilkiállításon idén megkapta a közönség díját, számos külföldi városban, Bécsben, Stockholmban volt már kiállítása, de kapott díjat Los Angelesben is. Utóbbi hogyan történt?

– Három éve hat alkotóval közösen egy ékszerboltot rendeztünk be Bukarestben. A koncepció elvárásai szerint az ide belépő vásárlóban azt az érzetet kellett keltenünk, hogy nem egy üzletbe, hanem egy galériába lép. Én fali tárolókat terveztem és egy „vasladyt”, utóbbi egy óriási fémszobor volt, egy nőalak, amelynek a hasában is ékszereket lehetett tárolni, bemutatni. Az üzlet egy Los Angelesben évente megrendezett pályázaton elnyerte a világ legszebb boltja címet.

– Kinek szeret ruhát készíteni?

– Aki pár kérdésemre válaszolva elmondja, hogy milyen alkalommal, milyen közösségben szeretné a ruhát viselni. Aki tőlem ruhát kér, az segít nekem, ha nem rejtőzködik, kifejezetten jó, ha egyéniség kinyilvánítási igénye van. Én képzett művészként sokféle irányba el tudok indulni, de az a dolgom, hogy a leendő ruha viselőjének kívánságát megsejtsem, és azt igényesen megvalósítsam.