Kell egy ember, aki meghúzza a harangot

A kötet írása közben szerzett élményeit osztotta meg a hallgatósággal a szerző

A Súrlott Grádics irodalmi kör szervezésében rendezett bemutatón Bölöni Domokos körvezető elmondta – azért van szükség az ilyen kiadványokra, hogy tartsa az erőt, bizakodást az erdélyi közösségekben, hogy ne hulljunk szét, mint oldott kéve. Bodolai Gyöngyi újságíró, a kötet szerkesztője a sorozat – Fehér holló – épüléséről beszélt, majd ismertette a könyv megszületésének körülményeit.

Ötvös József elmondta – a püspöki vizitációk krónikásaként örökítette meg a Görgényi Református Egyházmegye 18 gyülekezeti látogatásán tapasztaltakat, ám a könyv nem csupán az egyházi vonatkozásokat tükrözi, helyet kapnak a történelmi, nemzetépítő küzdelmek tárgyi vonatkozásai is, amelyek bizonyítékául szolgálnak annak, hogy történelmi viharok, majd a sajátos kisebbségi lét megpróbáltatásai közepette miként őrizték meg az itt lakók a magyar zsoltárt, miképpen őrizte őket a magyar zsoltár. A kötet második részében kallódó, porladó, ennek ellenére élni akaró kis közösségekről szól, de ugyanitt kapnak helyet maguknak azok a települések, közösségek, ahol példaadóan őrzik az önazonosságukat az ott élők, s mintegy felkiáltójelként sorakoznak a – szerencsére még kevés – helyek, ahol már nem szól magyarul a zsoltár.

370 év kötelez

Lelekes és empatikus hallgatóság a könyvbemutatón

A görgényi vár körül, Marosszék és Csíkszék területén pontosan 370 éve, 1641-ben, a fejedelemség idején jött létre az egyházmegye, a szászok, románok, oroszok változó gyűrűjében, s maradt meg évszázadokon keresztül bizonyítandó, hogy mennyire fontos szerepet játszott az országrész életében.
A görgényszentimrei több mint 250 éves templom tornya alatt titokzatos sírkő hívja fel magára a vidéket kutató ember figyelmét – jól kivehető rajta az 1300-as évszám és az Elizabet de Runczicz név mellett a lovagi címer.

„Egy ismeretlen morva nő kőbe vésett árvasága egy románok által lakott erdélyi völgy magyar templomának tornya alatt. Micsoda pazar képe Erdély történelmi múltjának és templomba menekített históriánk gazdagságának” – állapítja meg a szerző. De szól ebben a fejezetben a bátosi magyarság fogyatkozásáról, a gernyeszegi Teleki kastélyról, ahol a 2002-es évben, a Teleki Téka megnyitásának 200. évfordulóján „a templom ünnepi hangulatában kérdezte meg az egyik Teleki angolul: »és a mi őseink itt imádkoztak?«”.

Itt, ahol a Hunyadi János korában öntött harang újra sírva kondul meg. De szól Holtmarosról, ahol jobb időkre várva Wass Albert szobra a templomba menekült, és Körtvélyfájáról, ahol az 1400-as évek közepén, Segesváron öntött harang hívja a falu népét találkozásra, és szól a magyarfülpösi templomról ahol az orgona felirata hirdeti: „Templomunk épült az Úr 1330. esztendejében. Újjá szenteltetett I. Rákóczi György fejedelem és neje Lorántffy Zsuzsanna idején, 1642. nov.” De szól Marosfelfaluról is, Szabolcska Mihály egykori parókiájáról, ahol a templomkertben felbecsülehetetlen értékű Árpád-kori romtemplom áll, és a dombok közé rejtett Marosjáráról, és a marosvécsi könnyező szószékról, de szól a félezer éves tancsi templomról, ahol manapság már Soledadokat, Patriciákat, Augustin-Ricardokat (így!) keresztelnek reformátusnak, és a tekei templomkarzatról, ahol a derék reformátusok az itt elesett német katonák fakeresztjeit őrzik meg az enyészettől, abból a kézenfekvő felismerésből kiindulva, hogy a halott katona nem ellenség.

Templomban irtottak erdőt

Az erdélyi szászföldhöz tartozó Pókafalvára (Törnen) látogatván – ő maga a Maros megyei Póka szülötte – a szerzőnek azzal kell szembesülnie, hogy korábban még a szász Klein Bubi (egyik nagyanyja magyar református papleány, másik szász evangélikus) volt az utolsó ember, aki beszélt magyarul. Ma már ő sincs, elvonult a falu temetőjébe. A tetőtlen református templomból fák hegye ágaskodott az ég felé. Erdő nőtt bele, amióta nem használják. Aztán Ötvös József generális direktor 17 önkéntessel (közülük 12 pókai volt) és némi gépfűrésszel meg fejszékkel kivágta az erdőt... a templomból. Mert a dolgok akkor vannak rendjükön, ha az erdő a helyén, a templom meg a maga helyén áll. Még ha nincs is már aki belejárjon.

A bemutató végén Ötvös József dedikált

A könyv fülszövegében olvasom: „... Nagyercsén. Mára már csak egyetlen magyarként Nagy Károly húzza meg szombaton este a harangokat ott, és rajta kívül nincs is már magyar, akit hívna az árva mezőségi harangszó.” Nos az ilyen helyzetekért húzza, kongatja a harangokat Ötvös József, hogy az utolsó pillanatban akár, de tegyünk azért, hogy ne hiába szóljanak a harangok, ne hulljunk szét, mint oldott kéve.