A gyász a szívből jön, észérvek nem enyhítik

Lehet-e élni veszteséggel, mit kezdjünk a gyászunkkal, hogyan viszonyuljunk a gyászolókhoz? – ennek kapcsán osztjuk meg a Csíkszentdomokoson élő segítőnővér néhány gondolatát.

Gyász: mit kezdjünk vele?

Az életünkben gyakran jelen van, mindenki ismeri a veszteséget valamilyen formában. A veszteség normális és természetes velejárója a gyász. Nem tudunk veszteségről gyász nélkül beszélni. Sokszor kell említeni: a gyász természetes és normális. Ennek ellenére nem tudunk vele, amit kezdeni.
A gyász a legerősebb érzelmi reakció, mégis ez a legelhanyagoltabb, a legfélreérthetőbb élményünk, legyünk akár mi magunk a gyászolók vagy a gyászoló hozzátartozói.

A gyász mindazoknak a gyakran merőben ellentétes érzelmeknek az összessége, amit egy változás vagy életünk addig megszokott rendjének a felborulása okoz. Például ha egy súlyos betegségben lévő, sokáig ápolt hozzátartozónk meghal, az ápoló gyászában érezhet egyszerre megkönnyebbülést és szomorúságot afelett, hogy soha többet nem beszélhet vele, nem érintheti meg. Ugyanígy érezhet valaki egy váláskor. Mert az sem egyik napról a másikra történik, sok-sok konfliktus előzi meg. És amikor végül válásra jutnak, lehet, hogy felszabadultnak érzi az illető magát, ugyanakkor lehet benne fájdalom és félelem, hogyan kezd új életet.

Sosem mondhatjuk egy gyászolónak: tudom, mit érzel. Mert minden ember egyedi, egyediek a kapcsolatai, nem tudhatjuk, mit érez. A hasonló veszteség ténye egy intellektuális fogalom, és figyelmen kívül hagyja az érzelmek egyediségét. Fontos, hogy az értelmi hasonlóság ne vegye át az érzelmi valóság szerepét.

Amikor veszteség ér bennünket, környezetünk gyakran az értelmünkre hatva próbál vigasztalni bennünket. Ismerős lehet olyan mondat, hogy ne szomorkodj. Egy gyermekvesztett fiatal párnak ilyet szoktak mondani: ne szomorkodjatok, fiatalok vagytok, lesz még gyermeketek. Ez nem segít. Mert ők most azt veszítették el, és azzal a fájdalommal kell dolgozzanak.

Veszteséggel élni

Gyászfeldolgozás: átvesszük az uralmat a történtek ránk való hatása fölött. Nem az uralkodik rajtunk, ami történt. A feldolgozás azt is jelenti, újra megtaláljuk életünk értelmét anélkül, hogy attól félnénk, újra csalódás fog érni bennünket. Visszakapjuk a kellemes emlékeinket az elvesztett személy iránt anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásunk lenne. Rájövünk, hogy normális és egészséges dolog beszélni a veszteségeinkről. Meggyógyul a szív, és lehetővé teszi, hogy minden más kapcsolatban száz százalékig jelen tudjak lenni.

A gyász sokféle arca

Fontos tudni, hogy a gyászban nincsenek fázisok. A gyászfolyamatnak nincsenek szakaszai. Nem szabad a gyászolót kategorizálni, meghatározni, hogy meddig gyászoljon. De megvannak a gyász jelei. Egyik ilyen a csökkent koncentrációs képesség. Azt is szokás mondani, kirekedt az eszem. Annyira el van foglalva a gyászoló a saját érzéseivel, hogy nem tud a külső dolgokra figyelni. Egy másik jel lehet az elérzéstelenítettség érzése. A gyászoló úgy viselkedik, mintha sokkot kapott volna, mintha beinjekciózták volna érzéstelenítővel. Biztos, hogy ilyenkor már elindult benne a gyász. Jellemző az alvászavar. Van, aki nem tudja lehunyni a szemét, de olyan is, aki minél többet akar aludni, hogy az idő alatt se gondoljon a történtekre. Szintén a gyász tünete az étkezési zavar: vannak, akiknek a gombóc egy falatot sem enged le a torkukon, és olyanok is, akik tömik magukat. És beszélni kell az érzelmi hullámvasútról is. Az intenzív érzések percről percre változnak nagy kilengésekkel, ami előbb-utóbb fizikai és lelki kimerültséghez vezet.

Az örökre összetört szív

Gyakori kérdés az is, hogy mikor kezdheti el a gyászoló gyászának feldolgozását. Ez is egyéntől függő, de az biztos, hogy a gyászolónak szüksége van arra, hogy másokkal a veszteségéről beszélgessen. Az a mérvadó, hogy ki hogyan érzi. A csíkszentdomokosi csoportban volt olyan, aki a temetés után jelentkezett, de olyan is, aki sosem veszi rá magát. Mindenki magában kell eldöntse, hogy mikor kezd tudatosan foglalkozni a gyászával.

Gyerekkorból hozott szokások

A gyászolj egyedül parancsa is a gyerekkorból jön. Ha sír a gyermek, a szülő azt mondja, menj a szobádba, nem tudunk tőled beszélgetni, nem kell minden körülötted forogjon. Sírd ki magad, aztán gyere vissza! Ezt megtanuljuk gyerekként, és visszük magunkkal, tudjuk, ha nevetek, jókedvű vagyok, akkor a társadalom elfogad, a környezetem kedvel, de amikor szomorú vagyok, sírok, jobb, ha a magányt választom, elszigetelődöm. És erre felnőttként is kapunk megerősítést. Amikor valaki nagyon sír, akkor szokták mondani, most egy kicsit hagyjuk békén, menjünk ki, sírja ki magát. Egyedül hagyjuk.

Sok szó helyett csendes jelenlét

Tudni kell azt is, tévhit a kijelentés: az idő mindent megold. A lehető legtöbb kárt okozza. Mert maga az idő nem old meg semmit. Az a fontos, amit én ebben az időben teszek. Mert akinek a karja törik el, annak sem azt javasoljuk, hogy majd az idő megoldja. A csontot össze kell rakni, be kell gipszelni, és csak ez után lehet várni a gyógyulást. Ugyanez érvényes a megszakadt szívünkre.