Borbáth Erzsébet: a tanítás a szereteten múlik

Innentől kezdve ingáztam.

– Említette, hogy már gyermekként sokat foglalkozott a kisebb testvéreivel. Azt is mondhatnánk, hogy igazából már akkor eldőlt az ön sorsa, ami a pályaválasztását illeti?

– A titkos vágyam mindig az volt, hogy tanítónéni legyek, de ez számomra akkoriban távolinak tűnt, hiszen értelmiségi foglalkozásnak számított, én pedig földműves emberek gyermeke voltam. Mivel nem volt igazán jó zenei hallásom – a tanítóképzőbe pedig az kellett –, inkább líceumba mentem tanulni. Érettségi után rögtön tanítani szerettem volna, erre Csíkszentmihályon lett volna lehetőségem. Volt egy nagyon jó barátnőm, Fodor Csilla, aki a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára készült, és engem is hívott. Magyar–történelem szakra szerettem volna jelentkezni, de azt tanácsolták, hogy menjek román–magyar szakra, mert Székelyföldön nagy szükség volt románszakos tanárokra. Bár csak a román nyelvtant ismertem, beszélni nem tudtam románul, végül csak román–magyar szakra felvételiztem. Bejutottam, de az első román vizsgámon meg is buktam, elveszítettem az ösztöndíjamat, és nagyon keserű fél év következett, mert a szüleimnek sem mertem elmondani. A 22 fős csoportunkból végül csak hatunknak sikerült az államvizsgája. Nekem is sikerült, de a román kommunikáció még sokáig nehezen ment. Kikerültem Gyimesközéplokra tanítani, majd a véglegesítő vizsga után – ugyancsak Csilla barátnőm javaslatára – beiratkoztam a Babeș–Bolyai Tudományegyetem levelező tagozatára, a magyar szakra.

– Sok minden kötődik a gyimesi évekhez. Még a szerelem is akkor érkezett az életébe...

– Nagyon szerettem Gyimesben, nagyon jó pedagógustestületbe kerültem. Szőcs János volt az igazgatónk, aki később muzeológus és múzeumigazgató lett Csíkszeredában. Gyermekközpontú oktatás folyt, ami nekem, pályakezdőként, kiváló indítás volt. Szenzációs évek voltak! Aztán megismerkedtem a férjemmel (Borbáth István Ágostonnal – szerk. megj.), aki akkor elismert testnevelő tanár és síedző volt, országos eredményekkel. Ő nem tudta elképzelni, hogy Gyimesben tanítson, így öt év után én költöztem el. Beköltöztünk Csíkszeredába, én pedig Csíkszentmiklósra kaptam kinevezést, ahol románt és magyart tanítottam. Három évet töltöttem ott, nagyon szerettem. Sajnos az első gyermekemet elveszítettem, és ez a tragédia annyira megviselt lelkileg és testileg, hogy éreztem, nem tudom ott folytatni a munkát.

Öt év után innen is lemondtam, de ennek is megvolt az oka: egyre több román anyanyelvű pedagógust helyeztek ki különböző tantárgyak tanítására a magyar tagozatra, ami megnehezítette a munkát. Lemondtam, és osztályfőnök lettem, amit nagyon szerettem. Sokan csodálkoztak rajtam, hogy nem panaszkodom a nehéz időkről, az akadályokról, de ez hozzáállás kérdése. Ha a pedagógus becsukta maga mögött az ajtót, akkor csak a lelkiismeretével kellett elszámolnia, függetlenül a rendszertől vagy a hatalomtól.

– És ebben a helyzetben mintegy megváltásként kitört a forradalom, és felgyorsultak az események.

– Sose felejtem el, csodálatos volt. Guszti táborban volt, én egyedül voltam otthon, és hallottam a rádióban a felhívást, hogy az emberek menjenek a terekre. Futottam én is. Már gyülekeztek a tapstéren az emberek, megjelent Ferenczes Pista (Ferenczes István, Kossuth-díjas költő, író, újságíró – szerk. megj.), aki elszavalta egy versét. Egyszer csak a gyárakból megérkezett a nagy tömeg, és együtt örvendeztünk a régi rendszer bukásának. Eufórikus öröm lett úrrá rajtunk. Ebbe a hangulatba kerültünk vissza az iskolába is, ahol – mivel többen voltunk magyarok – visszaválasztottak igazgatónak. 1990-ben adódott a lehetőség, hogy felszabadult a pártkabinet épülete, és a román kollégáimmal együtt kértük a polgármesteri hivataltól, hogy adják azt az iskolának. Kezdetben a román tagozatnak ajánlották fel, hogy ott működjön román iskola, de miután ők bementek és meglátták, milyen állapotok uralkodtak – betört ablakok, feltört íróasztalok, ellopott berendezések, leszerelt vízcsapok, az előcsarnokban máglya maradványai, ahol a pártkönyveket és dokumentumokat elégették –, lemondtak róla. Mi

Egy idő után a román tagozat része lett a mai Octavian Goga Líceumnak, míg mi, a levált magyar tagozat az egykori pártkabinet épületében megalapítottuk a József Attila Általános Iskolát.

– Ennek immár 35 éve.

– Pedagóguspályám legszebb eredménye a József Attila Általános Iskola megalakulása. Emlékszem, összehívtam a szülőket – száz szülő jött el akkor az iskolába. Még most is kiráz a hideg, amikor magam előtt látom azt az összefogást, ahogy dolgoztak a szülők, pedagógusok, gyermekek. Falakat húztak, falakat bontottak, osztálytermeket alakítottak ki, az asztalosok a bútorokat javították, az asszonyok pedig törölgettek, takarítottak, meszeltek, közben zajlott az udvar rendezése is.

Március 2-án pedig ünnepélyesen felavattuk az iskolát.

– Befogadó közösség volt a kezdetektől, nem sokkal az iskolaalapítás után igen nemes feladat is megtalálta önöket. Minek köszönhetik a moldvai csángómagyar gyerekek, hogy felkarolták az ügyüket?

– Az az igazság, hogy ennek nem én voltam a kezdeményezője. Beder Tibor volt a főtanfelügyelő, és 1990-ben az RMDSZ-en belül elindult egy nagyon szép mozgalom, hogy karoljuk fel a moldvai magyarok magyar nyelvű oktatását is, mert ott csak román tannyelvű oktatás volt, és a nagy ellenkezés miatt még iskolán kívül sem tudtak magyar órákat tartani. A tanügyi törvény azonban megengedte, hogy ha nem lehetséges az anyanyelvi oktatás a kisebbségek számára az adott faluban vagy helységben, akkor olyan településre mehetnek tanulni, ahol befogadják őket.

Behívtam őket a díszterembe, mondták, hogy szép iskola, de lennének kérdéseik: hol fognak lakni a gyerekek, a bentlakási költségeket ki fogja kifizetni, ha elvégzik a nyolc osztályt, akkor hol fognak továbbtanulni és hol fognak dolgozni? Hívtam Beder Tibort, ő megválaszolta a kérdéseimet, és akkor ott egy személyben eldöntöttem, hogy fogadjuk őket. Nem volt lelkem azt mondani, hogy Lujzikalagorból, Pusztinából, Külsőrekecsinből, Lábnyikból egy hét múlva jöjjenek vissza. Megérkeztek szeptember 14-én a gyermekek, de az volt a gond, hogy a 34 gyerek közül 24 nyolcadikos volt, a többiek ötödik, hatodik, hetedik osztályosok. A nyolcadikosokból alakítottunk egy külön osztályt, a többieket beosztottuk különböző osztályokba. Az ötödikesek hazamentek év közben, a hatodikosok valahogy kibírták, ők kevesebben voltak. A kollégáimmal megbeszéltük, hogy az elején román nyelven magyaráznak meg minden tantárgyat, és így év végére sikerült felzárkóztatni őket.

Miután megtapasztaltuk, hogy nyolcadik osztályban egy év alatt nem lehet olyan alapokat adni, hogy a továbbtanulás zökkenőmentesen menjen, a következő évre meghirdettük, hogy csak hetedikeseket fogadunk. A József Attila-iskolában 2000-ig fogadtuk a csángó gyerekeket, 2000-től Hegyeli Attiláék Moldvában elindították az iskolán kívüli oktatást, és akkor már Csíkszeredába kevesebben jöttek. Én 1998-ban jöttem el nyugdíjba.

Közben létrehoztuk a Domokos Pál Péter Alapítványt, hogy a bentlakási költségeket szervezetten, alapos, pontos elszámolással az adományozók felé rendezni tudjuk. Az alapítvány ügyeit 2023-ig vittem. Úttörő tevékenység volt, aminek érezzük a hatását, és ennek a folyamatnak az eredménye az, hogy Csíkszeredában a csángó bentlakás továbbra is működik.

– Pályájának alakulásában nem volt hiány úttörő tevékenységből.

– Nagyon küzdelmesen szép, tartalmas életem volt. Azt hiszem, a legnagyobb teljesítmény a város első önálló magyar tannyelvű intézménye, a József Attila Általános Iskola létrehozása volt. A moldvai csángó gyermekek magyar nyelvű oktatásával pedig hozzájárultunk a moldvai csángó értelmiség kineveléséhez, akik ma nagyon felelős feladatokat vállalnak Moldvában.

– Harminckét évet volt a pályán. Milyen erények szükségesek ahhoz, hogy valakiből jó pedagógus legyen?

– Fontos a gyermekek szeretete. És szükséges egyfajta elkötelezettség és hivatásérzés, mert a pedagógia és a tanítás a szereteten múlik. A világhírű Thomas Gordon amerikai pszichológus egyik könyvében olvastam azt a szállóigét, és tökéletesen egyezett az én véleményemmel, hogy a tanítás a szeretet egyik módja. A tanítás csak része a nevelésnek, a gyermek szabad személyiségének nevelése pedig a pedagógus szabad személyiségén alapszik.

– Mit adott önnek a több mint három évtizedes pedagógusi pálya, a gyerekekkel való foglalkozás?

– Azt mondta egyszer a férjem: „Ha te beléptél az iskolába, számodra megszűnik a külvilág.” Ez így is volt. Nem léteztek, csak a gyerekek. Nagyon szerettem tanítani, és számomra minden gyermek kivétel nélkül nagyon fontos volt. Nagyon szerettem az osztályfőnöki munkát. Én a gyerekekkel mindent megbeszéltem, közösen elfogadtuk a szabályokat, amelyeket igyekeztünk betartani. Nem voltak fegyelmezési gondjaim. Azt sajnálom, hogy bár többször voltam osztályfőnök, egyetlenegy osztály volt a pályám alatt, amelyet ötödiktől nyolcadik osztályig tudtam vinni, mert mindig valamilyen feladatot kaptam. Nem én kerestem a feladatokat, hanem a feladatok találtak meg engem, és mindig valamilyen felelős feladatom volt.

– A nyugdíjas mindennapok mivel telnek?

– Házimunkával, olvasással. Amikor lehetőségünk van, igyekszünk bejárni Csíkszeredába különböző rendezvényekre. Néha azt érzem, hogy a mindennapi munkába is nagyon belefáradok. Amikor tehetjük, részt veszünk a falu kulturális életében is. Én 80 évet töltök idén, a férjem 85-öt, együtt öregedtünk meg, hála a Jóistennek. Nemcsak érzelmileg, hanem szellemileg is kötődtünk egymáshoz, és mi mindig mindben támogattuk egymást.

– Hogyan lehetne megfogalmazni ennek a nagyon mozgalmas, fordulatos életpályának a tanulságát?

– Ha az embernek sikerül olyan pályát választani, amit szeret, akkor azt úgy végzi, hogy nem is érzi a fáradtságot addig, amíg be nem fejezi az adott napot. Ha egy munkát szeretettel, hivatástudattal végzünk, akkor az annyi örömet, szakmai és emberi elégtételt ad, hogy nem érezzük nehézségnek.