Baszkföld: bor, pintxos, autonómia

Végtelenül restellem magam, amiért a Douro völgyéről szóló beszámolómban az egyes országokhoz nemzeti büszkeségként társítható borvidékeknél csak az olasz Toszkánát, a francia Provence-t és a német Rajna völgyét említettem, Rioját viszont kihagytam. Nem annyira feledékenység, mint inkább tudatlanság okán, hiszen eddig vajmi keveset hallottam róla. Hála a Háromszéki Borbarátok Társaságának, három hete sikerült pótolni ezt a hiányosságot.

Rioja egy több mint 65 ezer hektáron fekvő borvidék Spanyolország északi részén, az Ebro folyó mentén, jó 100 kilométerre az Atlanti-óceánhoz tartozó Vizcayai-öböltől, ahol

Ez nagyjából megegyezik Magyarország vagy Bulgária teljes borvidék-spektruma összterületével, egyharmada a romániainak, és majdnem kétszerese az új-zélandinak. Az egész spanyolországi amúgy hozzávetőleg 930 ezer hektárt tesz ki, amivel mindjárt a világranglista élén találják magukat, megelőzve a franciákat és az olaszokat.

Három alrégióra, Rioja Altára, Rioja Orientalra és Rioja Alavesára tagolódik, melyek közül csak az utóbbi tartozik Baszkföldhöz, a másik kettő a La Rioja autonóm közösséghez és Navarrához. Na, vajon milyen bor illik a szabadságszerető, az önrendelkezési jogukat évszázadokon át megőrző emberekhez? Természetesen

és ez még akkor is igaz, ha a baszk rész a vidék mindössze 20 százalékát tesz ki. Termesztenek ugyan fehérszőlőt is (10% arányban), mint a friss citrusos, almás karakterű viura, továbbá malvasia riojana, garnacha blanca, újabban tempranillo blanco, verdejo, chardonnay vagy sauvignon blanc, de az alap, a mindent meghatározó, a küvék gerince messzemenően a tempranillo, továbbá – jóval kisebb mennyiségben – a garnacha tinta (grenache), a graciano és a mazuelo.

A cabernet is innen származik?

Az első borokat itt már több mint 3000 évvel ezelőtt kortyolgatták az Ebro folyón felfelé utazó, megtelepedő föníciaiak, és ezer évvel később a rómaiak már

Az 1981-ben elhunyt Roger Dion francia földrajztudós és történész szerint később Bordeaux-ba is innen vitték magukkal egy bizonyos balisca dugványait, amely a cabernet család őse lehetett, és a klasszikus cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és petit verdot fajták kifejlesztéséhez vezetett a Médoc borvidéken.

Rioja jó hírét a Santiago de Compostela-i Szent Jakab-szentélyhez tartó, itt áthaladó zarándokok ugyan már a középkor folyamán messzi földre elvitték, igazi felfutásának kezdete az 1860-as évek elejére vezethető vissza, amikor

a Bordeaux-i gazdák pedig kénytelen voltak új forrás után nézni, cserében pénzt, tapasztalatot, piacot kínálva. És mivel Logroño és Bilbao között éppen 1863-ban jött létre a vasúti kapcsolat, az utóbbi közelében lévő kikötőkhöz már gyorsan és nagy mennyiségben lehetet szállítani a bort.

Azóta is viszik, főleg az Egyesült Királyságba, Németországba és az USA-ba.

és ez a mennyiség az össztermelésnek csak 40 százalékát tette ki. A többi helyben fogy el, amihez – igaz, érzékelhetetlen arányban, de – mi is hozzájárultunk, no meg a többi, évi 1,1 millió vendég.

A falatnyi finomságok paradicsoma

Hogyan lehet eljutni a borvidék központjának számító Logroño városába? Nyilván, gépkocsival is, ha nem tántorít el a ránk váró 3100 km-nyi vezetés tudata. Minket annyira lehangolt, hogy inkább a repülőt választottuk, ám mivel Romániából nem találtunk közvetlen kapcsolatot, ezért müncheni átszállással. Itt elképedve szembesültünk azzal a helyzettel, hogy Európa 9. legnagyobb légi bázisán is érvénybe van az éjszakai repülési korlátozás, azaz 22 óra után alig fogad, indít gépeket, és minden bár, lounge, üzlet bezár.

Bilbaóból bérelt busszal utaztunk a római alapítású, mára több mint 150 ezer fős Logroñóba, a borturizmus és a pintxoskultúra fellegvárába.

A pintxos (kiejtve pincsosz), vagyis egy szelet kenyérre halmozott, fogpiszkálóval átszúrt és rögzített finomság tulajdonképpen a spanyol konyha specialitása, a tetszőleges kistányérnyi falatot megtestesítő tapas baszk változata, illetve egy kicsivel azért több annál.

de kóstoltuk a garnélás, a karamellizált hagymás-kecskesajtos és a gombás változatot is, a kacsamájas pedig egyenesen levett a lábunkról. És hogy ne felejtsük el, hol vagyunk: még a báránybordát is szőlővenyigén grillezik!

A gyalogosbarát óváros Calle Laurel nevű utcája már-már legendásnak minősül az itt sorakozó pintxosbárok sokasága és változatossága okán. Általában egy helyen csak egyfajta specialitást kínálnak 2–6 euróért, de többféle, párját ritkító kreativitásról tanúskodó módon összekomponálva.

ami ránézésre olyan, mint a mifelénk közkedvelt miccs, csak – barátaim egybehangzó véleménye szerint –sokkal finomabb!

Öreg szőlőtőkék gyümölcse

Egy palack rioja reserváért általában 15–30 eurót (a fehérborokért ennél valamivel kevesebbet) kérnek el, ami húzósnak tűnhet a romániai átlagfizetéshez képest, de ne felejtsük el, hogy ugyanezért a „luxusélményért” Bordeaux-ban vagy a kaliforniai Napa Valley-ben sokkal többet kellene fizetni. És azt is be kell vallonom, hogy a vörösborok terén nálam, az amúgy lokálpatrióta, terroir- és fajtapárti, de laikus borbarátnál jelen állás szerint az itt kínáltak viszik a prímet, ami az éghajlat, a domborzati viszonyok, a 30–80 éves szőlőtőkék, a hosszú érlelés és a hagyományos technológiát a modernnel ötvöző eljárás tükrében talán nem is meglepő.

De nemcsak én vagyok így ezzel: a világ legolvasottabb bormagazinja, az amerikai Wine Spectator 2013-ban a CVNE pincészet 2004-es Imperial Gran Reserváját helyezte a top 100-as lista élére, 2020-ban pedig a Marqués de Murrieta 2010-es Castillo Ygay Gran Reserváját. Ami egyben azt is mutatja, micsoda érlelési potenciál rejlik ezekben a borokban! Eddig úgy tudtam, hogy egy kitűnő évjáratú, hordóban hosszan érlelt vörösbor, akármennyire tanninos, savas, magas alkoholtartalmú is legyen, legtöbb 15–20 év után „elfárad” a palackban, ám

Jó, mondjuk egy 1964-es CVNE Imperial Gran Reserváért akár 800 eurót is le kell pengetni, ha egyáltalán eladó.

Ezeréves pincék mélyén

A Logroñóban töltött két nap alatt Rioja mind a hatszáz pincészetét, vagy ahogyan ott nevezik: bodegáját nem lehetett végiglátogatni, de ötöt azért igen. A várostól 30 km-re eső Haróban található, 1987-es alapítású Rodával kezdtük, ahol nem – a borvidékre jellemző – amerikai, hanem francia tölgyből készült hordókat használnak még erjesztésre is. Ezekbe dűlőszelektáltan kerül bele az öreg tőkés tempranillo, ami már-már forradalmi újításnak számít errefelé, és

Innen pár lépés a már említett CVNE, azaz teljes nevén Compañía Vinícola del Norte de España, melyet 1879 óta az alapító család – immáron ötödik generációja – tart kézben. Az egyik épületüket a Gustave Eiffelhez köthető mérnöki iroda tervezte 1909 körül – sokan csak ezért keresik fel, bár a boraik önmagukban is megérnek egy misét.

Az Ysios pincészet már a baszkföldi részen, Rioja Alavesában található, Laguardia mellett. Számunkra inkább a világhírű spanyol építész, Santiago Calatrava tervezte, 2001-ben megnyílt futurisztikus épülete miatt marad emlékezetes, melynek teteje a mögötte húzódó Sierra de Cantabria hegyláncot idézi.

Ezeréves pincék mélyén

A 12. században alapított Casa Primicia, a régió első bejegyzett borászatának pincéi a középkori Laguardia macskaköves utcái alatt húzódnak, és tanulságos utazást kínálnak a borkészítés múltjába.

a mai pincészetet a Madrid család indította újra az 1970-es években, a régi kőerjesztő medencéket is újra hasznosítva.

A Lecea bodega San Asensio világhírű, Barrio de Las Cuevas nevű negyedében található még másik háromszázzal egyetemben. Tizennégy méter mély pincéi egész évben stabil, 13°C-os hőmérsékletet biztosítanak. Az egyik borukat, a Corazón de Lagót lábbal taposva készítik, de ezen a munkafázison élőben nem, csak a bemutatófilmjük révén tudtuk elmerengeni.

legalábbis a kifüggesztett árlisták szerint. A legnagyobb összeget a Roda kultborának számító, 5–7 éves Cirsionért kérték volna el, de nem kértünk belőle, sőt a 48 eurósnak is kéttucatnyian dobtuk össze az árát, hogy ha már itt vagyunk, ne kelljen ezért újra visszajönni.

Amit a baszkoktól tanulhatunk

Bilbaóra mindössze két éjszakánk, illetve másfél napunk maradt. Ez már tényleg Baszkföld, annak is az ipari és kulturális központja, bár a baszk parlament, a kormány és az adminisztratív apparátus Vitoria-Gasteizben székel. Merthogy

saját adórendszerrel, rendőrséggel, hivatalos nyelvvel, ami természetesen az Európa legősibbjének mondott és egyetlen nyelvcsaládba sem besorolható baszk. A saját hadseregen és önálló külpolitikán kívül tulajdonképpen minden olyan jogkörrel rendelkeznek, ami egy szuverén államot megillet.

És hogy ez mit eredményezett? Spanyolország leggazdagabb, legfejlettebb, a legmagasabb életszínvonalat biztosító, ilyen szempontból még Katalóniát is megelőző tartományát. Természetesen

aminek az idelátogató erdélyi turista már kevésbé örül. Hogy csak egy példával éljek: az egyik mészárszékben 20 euróért árulták a báránycomb kilóját!

Ám a baszkokat egyáltalán nem érdekli a mi zsebünk, meg aztán eleve kimértebbek, visszafogottabbak, büszkébbek a – főleg a délibb országrészben élő – honfitársaikhoz képest. Oly annyira nem érdekli, hogy

és nem akar minden áron barátkozni veled, mint mondjuk a török kollégája. Tudatában vannak identitásuknak, egyediségüknek, vívmányaiknak, és az idegenek elvárásai helyet inkább ehhez igazodnak.

Az idő rövidsége okán csak néhány pintxosbárba, Európa legnagyobb, 10 ezer négyzetméteres, fedett piacára, no meg a városi nevezetességek zászlóshajójának számító Guggenheim Múzeumba értünk el, ahonnan szemlesütve somfordáltam ki, ráébredvén a modern művészetek terén kidomborodó járatlanságomra. Még az is megfogalmazódott bennem, mi értelme volt erre 83 millió eurót költeni, de ha egyszer vonzza a turistákat (márpedig vonzza, évente úgy 1,3 milliót!), biztosan megérte.

A repülőtérre tartva még az óceánparti Bermeóba és a baszkok szent helyére, Gernikába tettünk rövid kitérőt, ahol tatakievésre is engedtem rávenni magam. Van, aki imádja, különösen txakolival társítva. Picasso híres festményének itteni kerámia-reprodukciója is mintha arra akarna figyelmeztetni, mennyivel kellemesebb háborúskodás helyett pintxosokat selymes ízű riojával ízelgetni. Már ameddig lehet.