Ott üldögél a szomorúság egy csutakon. In memoriam Szőcs Géza

Összeállításunkat annak tükrében készítettük el, ahogyan néhányan emlékeznek rá, olyanok, akik személyesen ismerték, volt alkalmuk többször is beszélgetni vele, vagy hallgatták őt, együtt dolgoztak, akik érzik, hogy mekkora űr keletkezett a halálával.

Demeter Szilárd életének három nagyobb szakaszában három olyan mentora volt, akik ugyanott – Kolozsváron – szocializálódtak, és kortársak is: egyetemista korában Egyed Péter filozófus volt a témavezetője, a nagyváradi életében Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő volt a meghatározó személy. Budapesten pedig szellemi pótatyaként Szőcs Gézát jelölte ki számára a sors – osztotta meg velünk a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.

„A Bölcs, a Hős és a Költő – ők számomra a kolozsvári három királyok. Mindhárman – bibói értelemben – »túlfeszült lényeglátók«, rendkívül műveltek, eleven és autoriter – vagy autonóm? – szellemek. Kényelmetlen figurák, mert nem azt mondják, amit hallani akarsz. Mindhárman példaképek valamilyen vonatkozásban. Gézával szorosabban azóta gondolkodom együtt, amióta a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója lettem. Sokat terveztünk együtt, próbáltam óvatosan vissza-visszarángatni a földre, tégláról-téglára kell építkeznünk, mondtam neki. Miközben ő már lelki szemei előtt ki is tűzte a vár fokára a zászlót. És most erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy legalább a terveink egy részét megvalósítsam. Kérdés, hogy nélküle menni fog-e. Hiányzik.”

Tisztán látta a világot, minden ismerhető vagy felismerhető összefüggésével együtt, bosszantották az élet apró hülyeségei, portások, határőrök packázásai, de a fontos kérdésekben mindig magabiztos nyugalommal gondolkodott, bölcs tanácsait érdemes volt megszívlelni. Finom érzéke volt az abszurdhoz, nyilván, nem csak az irodalomban, de a hétköznapokban is, otthonos volt az ésszel fel nem fogható dolgok világában – ahogyan egy költőnek illik. Ahogyan egy mágusnak, vagy sámánnak. Talán épp ezért jó kifejezés a költő: ő az, aki világot tud teremteni, vagy újrateremteni, ha kell” – fogalmazott a helyorseg.ma oldalon közzétett nekrológban.

„Különítményes, az vagyok,/jövőkülönítményes, ős-/huszonegyedik-százados.” – idézi Kelemen Hunor író, költő Szőcs Géza Mi villog ott? egy bőrkabát című verséből. Az RMDSZ elnöke rámutat:

Nemzedékének egyik legbátrabb embere volt. Romantikus, vakmerő, szabadságharcos bátorsággal élte életét Ceaușescu Romániájában. A szövetségi elnök úgy véli, Szőcs Géza nélkül talán nem született volna meg 1982-ben az Ellenpontok, az első és egyetlen romániai magyar szamizdat, egy totális diktatúrával való szembenállás méltó dokumentuma.

„A nemrégiben szintén elhunyt Hámos László munkássága mellett az Ellenpontok elsőként hívta fel a nyugati közvélemény figyelmét a Romániában zajló etnikai elnyomásra. Szűk egy év kellett ahhoz, hogy a Securitate „felgöngyölítse” a szálakat és a szerkesztőség nyomára bukkanjon. Kihallgatások kezdődtek Nagyváradon és Kolozsváron. Szőcs azonban, éppen ma 38 esztendeje megszökött és heteken át macska-egér játékot játszott a félelmetes titkosszolgálattal, mindezt hét évvel a diktátor bukása előtt. Mire megtalálták, a Szabad Európa Rádiónak és a magyar demokratikus ellenzéknek hála már világhírű volt – talán ez védte őt meg attól, hogy arra a sorsra jusson, mint a diktatúrák ellenállói, akik legfeljebb mártírhaláluk után váltak széles körben ismertté. Szökése közben írta meg a magyar irodalom egyik legszebb apa-lánya versét (És apád merre?). Mert Szőcs Géza elsősorban és mindenekfelett költő volt, romantikus, vakmerő és bátor viszonyban a magyar nyelvvel, versformával és irodalmi hagyománnyal. Különleges egyedi hangja messziről felismerhető, olyan, mint szűz hóban a mély lábnyom. Az ember rögtön tudja, látja, hogy Szőcs Géza verset olvas. A rendszerváltással kezdődik Szőcs Géza politikai pályája. Kevesen vannak, akik két országban is komoly politikai teljesítményt mutathatnak fel. Romániában az RMDSZ főtitkára, alelnöke, szenátor. Magyarországon államtitkár, miniszterelnöki megbízott.

Tompa Gábor UNITER-díjas színházi rendező, érdemes művész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és főrendezője, színészpedagógus, költő a Szőcs Gézával közös fiatalkori éveket elevenítette fel. Mint mondta, 1975-ben ismerkedtek össze, amikor ő érettségi előtt álló bolyais diákként feljárt Kolozsvárra egy-egy Gaál Gábor Körre, vagy más kulturális eseményre.

„Volt egy közös barátunk, Darkó István színész és író, aki aztán nagyon fiatalon meghalt. De így kerültem be abba a baráti körbe, ahol Géza mellett ott volt Egyed Péter, Balla Zsófia, Marius Tabacu, Tamás Gáspár Miklós, Cselényi László és Cselényi Béla, Orbán György, Selmeczi György. Egy igazán kiváló, kiemelkedő szellemi társaság volt, akiknek az ellenzéki gondolkodás benne volt a mindennapjaikban, minden gesztusukban, megmozdulásukban, minden művükben. Géza, mint nagy tehetségű költő, aki a 18-19 éves korában írt verseivel debütált, a Te mentél át a vízen? című Forrás-kötettel. Nagyon nagyra tartottam őt és aztán közelebb kerültünk egymáshoz, a nyolcvanas években szoros barátság fűzött össze. Tulajdonképpen én beavatott voltam valamilyen módon az Ellenpontok szerkesztésébe és terjesztésébe.”

Visszaemlékezett, nagyon sok történés fűződik ahhoz a korszakhoz, az 1982-87 közötti időszakhoz. Szőcs Géza 1986 végén, ’87 elején került száműzött helyzetbe, de addig nagyon gyakran összejártak. „Emlékszem arra, hogy amikor az Ellenpontok »lebukott«, házkutatások voltak, és én ’82-ben egy októberi napon az autómmal vittem Szőcs Gézát és Bíró Józsefet, aki harmadéves egyetemi hallgató volt a vásárhelyi színművészeti főiskolán, mentünk Botfaluba, aztán Géza gyalog átment Torjára, majd Tölgyesre, nagyon hosszú ideig eltűnt. Ezt követően mi mentünk Bukarestbe előadásokat nézni és Posada-nál egy balesetnek voltunk tanúi. Ezt azóta is a posadai ütközetként emlegettük Bíró Jóskával. Hosszú kocsisor volt, én meg akartam előzni egy szénásszekeret, de a kocsis intett a boglya tetejéről, hogy fékezzek. A mögöttem levő Dacia viszont kiugrott és frontálisan ütközött egy Trabanttal. Később éppen készültem az első bukaresti rendezésemre a Bulandra színháznál, alig egy éve végeztem el a rendezői szakot, amikor letartóztattak, bevittek a Securitatéra és beraktak egy sötét kamraszerű szobába. Nem volt lépcső, le kellett lépni másfél métert az ajtóból, sötét volt a szoba, soha nem kapcsolták fel csak egy-egy elemlámpával világítottak az ajtóban. Ott voltam másfél napig és egyértelmű volt, hogy pánikban vannak, mert nem tudták, hogy Géza hol van. Mindennel megfenyegettek, hogy nem fogok többet rendezni stb. Először azzal kezdték, hogy ismerem-e Szőcs Gézát. Aztán a »keze írását« is elém tették, amit én tagadtam, hogy az ő írása, amelyben beismeri, hogy kik voltak azok, akik részt vettek az Ellenpontok szerkesztésében és terjesztésében. Amikor kiengedtek a másfél napos sötétség után, szemembe szökött a fény, hátba veregettek és kérdezték, mit mondok majd a bukaresti vendéglátóimnak, hogy miért vittek el. Mondtam, az igazat. Ekkor megkérdeztek, hogy nem emlékszem a posadai balesetre, ahol én koronatanú voltam? És hogy ezt kellett tisztázzuk ott bent. Elég hosszan – mondtam, de a lényeg az, hogy félelmetes volt, ahogy az ember saját emlékeiből is tudtak részleteket feleleveníteni. Világos volt, hogy úgy követtek engem és Gézát is, hogy nem tudtunk róla. Azután mindig egy sárga 1300-as autóval követtek, tehát akkor akarták is, hogy tudjam, hogy követnek.”

Tompa Gábor azt is elmesélte, hogy egy ideig átadta azt a szolgálati lakását Szőcs Gézának, amelyet Harag György adott neki át Kolozsváron, a Mátyás-házzal szemben. Egy fél év múlva aztán el is vették tőle emiatt, következett a bentlakásokból nyári konyhákba, hotelekből színészkollégák és barátok lakására való vándorlás.

„Gézának akkor jelentek meg azok a kiváló könyvei, mint amilyen a Kilátótorony és környéke. Én nagyon nagyra tartottam a költészetét és nagyra tartottam az ellenzéki munkásságát, amelyek valamilyen módon mind hozzájárultak a totalitárius rendszernek az összeomlásához. Sajnos aztán a kilencvenes évek derekától kevesebbet találkoztunk, külön utakon jártunk, de

Ha valamilyen fontos dolgot tanultam azokban az években Gézától a fantasztikus műveltsége, formaérzéke és tehetségén túl, az az, hogy ha valaki egy igaz ügyért tevékenykedik, akkor ne féljen, a legszörnyűbb helyzetben se féljünk. Ő bátor volt, merész volt, sokszor kockáztatott sokat. De ez nagyon fontos. Krisztus is azt mondja: ne féljetek! És én ezt a félelemmentességet ezekben az időkben tőle tanultam.”

A két barát mintegy tizenöt év után idén október elején látta viszont egymást a Kolozsvári Magyar Operában, ahol Tompa Gábor rendezésében mutatták be a Varázsfuvolát, és amelynek a librettóját Selmeczi György kérésére Szőcs Géza újrafordította. „Akkor röviden beszélgettünk, mert nagyon fáradt volt. Másnap még találkoztunk egy kávéra, elbeszélgettük a régi emlékeket. A halálhíre döbbenete hatására végiggondoltam azokat az éveket, amely bizony a fiatalságunk egy jó nagy szeletét jelentették. Géza nagy utazó volt, az egyik versének az utolsó sora éppen Felíciánról szól, Bajor Andor Egy bátor egér viszontagságai hőséről, aki úgy fejezi be a mondandóját, hogy őt most egy másik nagy utazás foglalkoztatja, miután már a Földnek minden sarkát megismerte. Számomra is meghatározó hangulat ez, amióta megérkezett a halálhíre: az első kötetében van ez a sor, hogy a szomorúság ott ül egy csutakon. Így érzem én most.”

„Ha bálnák volnánk, delfinek,
nem tudná soha senki meg,
hogy hol kószálunk, kedvesem,
szabadon, sósan, nedvesen;
rejtegetnének mélyvizek,
el nem árulva senkinek:
merre kísérjük egymást ketten,
szerelmes, lázas delfinek,
éjszakákban és tengerekben.”