Kolozsvár és a „koronás karantén” egyetemista szemmel

Aznap reggel még tervben volt az egyetemi könyvtár meglátogatása, hazafelé pedig mit sem sejtve bevásároltam. Miután a bentlakásban kipakoltam a kenyeret és a szalámit, leültem, és láttam egy hivatalos dokumentum fotóját az újságírós online csoportbeszélgetésben. Nem volt szükség rá, hogy elolvassam: ekkor rontott be a szobatársam, hogy én is hazamegyek-e, mert az egyetem bezár, ő máris elkezd pakolni. Percekkel később a volt osztálytársam is szólt, hogy jön haza, jöhetek vele, ha akarok. Nem volt értelme maradni. Bepakoltam arra a két hétre, amit a terv szerint itthon, Csíkszeredában fogok tölteni, a frissen vásárolt felvágottból szendvicseket készítettem az útra, aztán elindultunk.

Március 10. óta volt már teljes lezárás, kijárás csak papírral, és volt lazítás, amikor mindent lehetett, de mégsem teljesen. Kolozsvárra is visszatértem, hogy elhozzam az ottmaradt holmimat, de az addigi élet még mindig nem állt helyre.

Az órák már a költözés utáni hetekben elkezdtek online térbe költözni, és a reggeli séta vagy buszozás helyett már csak az íróasztalig mentem el. Oldottuk a feladatokat, hallgattuk a tanárokat, és reméltük, hogy nemsokára élőben is találkozhatunk.

A nyári szünet után az utolsó percig reménykedtünk, de ez a tanév is virtuálisan kezdődött. Reggelente még mindig az itthoni székemben ülök és próbálok a tanárokra figyelni. Néha a nem sikerül, mert a többieknél mindig akad a háttérben egy kutya, macska, vagy kistesó, akit más talán észre sem vesz. Néha beszélgetünk a szaktársakkal is, csoportmunkákat is készítünk, most is épp rádiós műsorkészítés folyik a másik ablakban a gépemen, de nem ugyanaz.

Igaz, hogy felesleges lenne felköltözni Kolozsvárra, hiszen itthon „ingyen lehet ülni a gép előtt”, ott viszont lakbért, internetet és most már fűtést is kellene fizetni. Az is igaz, hogy a mi szakunknak nem annyira kihívás megtanítani a szükséges ismereteket, mint egy leendő orvosnak, színésznek vagy mérnöknek, de mégis visszavágyom.

A korán kelés fájt, amikor el kell érni a buszt, de barátokkal ülnénk rajta. A virtuális zöldségek szépek, de jobban üt a médiatörténet tanár vicce, ha a helyes válaszra egy igazi, illatos karalábét nyom az ember kezébe. Megvannak az előnyei az online oktatásnak, de a régi élet legbosszantóbb problémáinak is megvolt a varázsa. Legalábbis visszatekintve úgy tűnik.

Tavaly tavasszal még az érettségire készültem, most pedig a gép előtt ülök, és élem a teljesen másképp elképzelt egyetemista életet. Tanulok, szakmai gyakorlatozok a Székelyhonnál, házi feladatokat írok, filmezek, olvasok, zenélek, és várom a napot, amikor lekerül ez a korona a világról. A napot, amikor leballagok a 16-os bentlakás hetedik emeletéről, a bentlakó szaktársakkal besétálunk órára, és a tanár úr megjutalmaz egy karalábéval.

Mihálykó Tihamér