Sokarcú művész volt

A LauDo zenekar néhány tagjának produkciója által keretbe foglalt eseményen szép számban megjelent közönséget Józsa Irén nyugalmazott magyartanár köszöntötte. „Azért gyűltünk össze, hogy köszöntsük Balási Csaba fotóművészt és Kosztándi Jenőt. A képeket nézve az az érzésem támadt, hogy utóbbi mindjárt megszólal, mond nekünk egy viccet, valami kedveset. Biztos vagyok benne, hogy odafentről nagyon örül, hogy ilyen sokan itt vagyunk!”, vélte.

A tárlat anyagát méltató dr. Deák Ferenc Loránd művészettörténész, a néhai művész barátja visszaemlékezésében hangsúlyozta, amint az a kiállítás képein is látható, Kosztándi Jenő rendkívül sok-arcú ember volt, aki rengeteget mókázott, ám elvárta, ha bárki bármit csinál, azt komolyan tegye. A 2017-ben elhunyt művész mindennapjainak elengedhetetlen részét képezték a rituálék, az emberi kapcsolatok ápolása, ahogy a játék és pajkosság is. „Ahogy végignézzük arcának sok rezdülését, változását, amit Balási Csaba nagyon szépen megörökített, azt láthatjuk, hogy ott van az elragadtatott gyerekes naivitás, kíváncsiság, kikacsintás. Az a típus volt, aki jókedvre derítette a járókelőket, mindenkihez volt egy jó szava. Benne volt az életigenlés, ahogy az empátia is. Mindenkin segített, kicsit azt éreztem, mindenki életében részt akar venni, olyan volt, mint egy keresztapu a városban, ugyanakkor művész a szó legnemesebb értelmében.”

A Csíkszeredában élő Balási Csaba tanulmányait szülővárosában végezte, majd Jászvásárban mérnökként diplomázott, ahol a helyi újság fotóriportere volt. A Romániai Fotóművészek Szövetségének alelnöke, több nemzetközi fotószövetség tagja, a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének Kiváló Művésze, akinek több mint 1000 fotója szerepelt a világ öt kontinensének kiállításain. A kiállítás anyaga a bálványosi alkotótáborokban 3–4 év során készült 1200 portréból lett kiválogatva. „Úgy érzem, sikerült kicsit a múltból visszahoznom Jenő bácsit”, vélte a művész, akinek Kosztándi Jenővel való ismeretsége 1976-ban, a szárhegyi alkotótáborban kezdődött, amint azt az általa visszaemlékezés-indítónak szánt történet elején megjegyezte.

– Az alkotótáborban reggelente egy művésztársaság elindult a szárhegyi kolostortól szaladni. Legelől a magasnak nem mondható Jenő bácsi, mögötte a megtermettebb Nagy Béla röntgenorvos-művészszponzor Nagybányáról, végül Vetró András szobrászművész néhai édesapja, Vetró Artur, a maga 2 méter 10 centijével. Pár nap múlva megjelent egy helyi 80 éves néni, és a táborigazgatót kereste, majd így szólt: »Ide figyeljen, Zöld elvtárs (Zöld Lajos, az alkotótábor vezetője 1974–1994 között – szerk.)! Nagy baj van. Itt két nagy ember egy kicsi fehérnépet kerget minden reggel hat órakor el a temetőig és vissza!«

A folytatásban többen megosztották a néhai művészhez fűződő kedves történeteiket, hiszen, amint Hegedűs Ferenc hangsúlyozta, egy olyan emberről szól a kiállítás, „akit nem kipipáltunk, hanem öt év után meg tudunk emlékezni róla”. A tárlat április második feléig látogatható.