Öntsünk végre tiszta vizet a baróti pohárba!

A jelenlévők nagy többsége, szülők és pedagógusok megkérdezték a városgazdát, fel van-e készülve a város ennek a döntésnek (amit az érintettek bevonása nélkül hoztak) a következményeire, hiszen azoknak a gyerekeknek nemcsak lakhatást kell biztosítani, hanem megélhetést és élhetőbb körülményeket. Jogos volt a kérdés, tapasztalva a hátrányos helyzetű kisvárosunkban uralkodó stagnáló állapotokat.
A polgármester válasza az volt, hozzanak 1500 aláírást, és lehet tárgyalni. Talán soha nem indul el a lavina, ha ő nem adja az ötletet.

Ekkor született meg a petíció, amely világosan megfogalmazza: az aláírók azt kérik, vegyék figyelembe a véleményüket. Azt kérik, az érintett döntéshozók találjanak olyan megoldást, ami ezeknek a gyerekeknek megfelelő fejlődési lehetőséget biztosít, egy olyan fejlettebb, nagyobb létszámú közegben, amely annak számára nem jelent megterhelést.
És beindult a gépezet... Az illetékesek inkompetens pedagógustársaságot, érzéketlen szülőket, gyermekellenes settenkedőket kiáltottak, a média (hol valaki szócsöveként, hol személyes hangvételű írásként ) csak szította a tüzet. Felkavarták az indulatokat. Az iskolaépületben összehívott tanácskozás, melyen megjelent egy megyei küldöttség is (megyei tanács, megyei tanfelügyelőség, gyermekjogvédelem), valamint a polgármester és a tanácsosok egy része, nem volt építő jellegű, nem adott választ a kérdésekre. Személyes támadások, bűnbakkeresés következett.
A „politikusok” politikai hátteret, provokátorokat kerestek és találtak, komoly bűnügyi felderítésbe fogtak. Szociális hálóba dobták az embereket, láthatatlan összefüggéseket kerestek. S közben tovább folyt a lázítás...

Sikerült elültetni a gyanút bizonyos réteg fülébe, szívébe, azokéba, akiket előretolt helyőrségként nyomtak maguk előtt, akiket nem védhetnek meg saját szüleik. Azokéba, akik sajátjaikként nevelik ezeket a gyerekeket, és minden nap egy küzdelem, s talán minden este egy nyertes csata után ér véget. Érzelgős, kampányízű szlogenek mögé bújva, erkölcsi kötelességről prédikálva, megdöbbentő arroganciával folyik tovább a kutatás, de nem a megoldást keresve.

Nem látják a nyilvánvalót: egyetlen kapocs tartja össze az 1674 embert (akik mára talán megfogyatkoztak, kicserélődtek vagy megsokasodtak), akik nem adják fel a harcot. És tévedés ne essék, nem az oltszemi gyerekek ellen harcolnak, nem a már itt működő családi ház lakói ellen (bár voltak konfliktusok, de békés megoldást találtak rá): ők már a mieink, és hisszük, hogy vannak, lesznek köztük olyanok, akikre rábízhatjuk a történtek után a gyerekeinket, és nem bántanák, sőt megvédenék őket.
Aztán valamelyik szülő véletlenül rábukkant az oltszemi Mikó-kastély területén szervezendő, nagyméretű bulit reklámozó plakátra! De a puzzle többi darabja is előkerült... A Petőfi utcai iskolaépület felszabadítása, az ott tanulók kilakoltatásának híre is felröppent, amit természetesen cáfol az elöljárónk. Megszólaltak vezényszóra (vagy anélkül) a politikai lojalitásukat bizonyító gyermektelen anyák, bégetőknek titulálva azokat, akik átlátnak a szitán, akik végre kivették a fejüket a homokból!

Akik rájöttek, de valahol legbelül mindig is tudták: szó sincs itt a gyerekekről, soha nem ők voltak a fontosak, nem nekik keresték a megfelelő helyet, ahol megbecsült közösséggé kovácsolódhatnak, hanem kiüresíteni akarták a kastélyt, felszabadítani a területet, megszabadulni tőlük, az állami intézmények feloszlatásának égisze alatt. Talán jót akartak a döntéshozók a legelején, hogy korrektül járnak el, erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget; azt akarom hinni, akkor még nem számoltak a következményekkel. És aztán belegabalyodtak a matematikába.
Huszonhat gyerek mellett lesz 16 munkahely – csak fel kell nőni ahhoz! Addig is hozzák máshonnan a munkaerőt! Viszlát, szakképzett, lelkiismeretes fiataljaink, akik idegenben kell megélhetést keressetek! Pedig nagy szükség van rájuk.

Eközben a harc tovább tart, és jogos. Miközben a nagyok kisemberek kis tragédiájában turkálnak, azt keresve, kit mivel hallgattathatnak el, az ,,érzéketlen” szülő csak leheletfinom részvétet vár, nyitott szemekkel járó illetékest, aki belátja, másként is lehetett volna. Aki időnként benéz a sáros iskolaudvarban dagasztó porontyokra. Aki leül, és tárgyal a szűk keretek közé szorított igazgatóval, megkérdezi, miben segíthet, és segít. Aki észreveszi, hogy a szülő, ha háborog is, viszi a meszet, és veszi a meszelőt, osztálytermet fest, ajtózárat javít. Aki büszke a világraszóló sikereket elért diákokra és pedagógusaira. Aki megtapsolja azokat a gyerekeket az első sorból, akik Barót hírnevét öregbítik. Aki látja, miként kínlódnak a gyengébbek, de velük együtt örül minden apró sikernek. Aki benéz néha a családi házba, a Laura-házba, és kezet fog az ott dolgozókkal; elismeri, hogy kevés anyagival , de csodákra képesek.

Csak annyit akarunk, hogy se a gyerekeinkből, se az oltszemi árvákból ne legyenek ütésre keményedő, szívtelen, haszonleső politikusok, akik egyéni és politikai érdekeikért harcolva, de érzelgős szlogenek mögé bújva dolgoznak, hanem nyitott lelkű, a pozitív erkölcsi értékekre érzékeny embe­rek­ké váljanak! Mi ezért harcolunk, és inkább leszünk bégető bárányok ítéletnapkor, mint számkivetett kecskék!
Kovács I. Éva – a kerítés túlsó oldaláról