Nem moshatjuk kezeinket

Nem állt rendelkezésünkre száz évre visszamenőleg Háromszék bűnügyi statisztikája, azonban kannibalizmusra feltehetően nem túl sokszor bukkannánk.
A közvéleményt nemrég felháborító gyilkossági esetre, melynek 16 éves elkövetője megcsonkította áldozatát, és evett a húsából, nehéz magyarázatot találni, de – a felmentő avagy súlyosbító körülmények vizsgálata – tanulságul szolgálhat az egész társadalom számára. Amelynek mi is részei vagyunk. Az ügy kapcsán Papp Adolf családterapeutával beszélgettünk.

Az esetről tulajdonképpen annyit tudunk, amennyit a törvényszéki ügyész – a rendőrségnél sokkal részletesebben, de a nyomozás még elég korai fázisában – a sajtónak elmondott: hogy az elkövető zágoni nagymamája gondjaira volt bízva, de ő a szentgyörgyi hajléktalanokkal együtt töltötte az idejét a városban, illetve itt is lakott, hiszen saját bevallása szerint a szörnyű tett után hazament, apjának és testvérének beszámolt róla, sőt előttük evett az áldozat testrészeiből. Másnap pedig az Olt-hídról nézte a rendőrök helyszínelését. Fontos előzmény még, hogy a kamasz 9 éve folyamatosan szerhasználó – a Prenadez gőzét inhalálta –, illetve erősen alkoholos állapotban gyilkolt.

– A családi háttér és a múlt évek történéseinek ismerete nélkül csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk arról, mi bírta rá a gyereket tettére – mondja Papp Adolf. – Több mint valószínű, hogy az esetnek van egy nagyon hosszú előtörténete, hogy erősen traumatizálták gyerekkorában, hogy korábban is voltak szadista jellegű megnyilvánulásai (állatkínzások például), amelyektől azonban a szomszédok, ismerősök, pedagógusok, egyszóval a társadalom eltekintett. A szerhasználat és a szermegvonás is felszínre hozhatja az elfojtott belső agressziót, amelyet egyesek interi­orizálnak, mások pedig külső környezetükön vezetnek le. Az agresszió pedig annak eredménye, amit korábban megélt a gyermek: hogy nem veszik számba, elhagyják, megalázzák, kiközösítik, pedig a gyermekek sokkal többet elviselnek ebből a nagy érzelmi nyomásból, mint a felnőttek. De egyszer mégiscsak dühösek lesznek a világra, majd magukra is, mert nem tudnak ebből kivergődni. A tettes talán ennek következményeként fordult volna önmaga ellen, de mivel önmagát mégsem pusztíthatta el, a barátját ölte meg, akire kivetítette minden frusztrációját. Ezt természetesen teljesen tudattalanul, illetve hasadt tudatállapotban. Az agresszió alapja az elkeseredettség és tehetetlenség, hogy nem számíthatok senkire, elsősorban pedig a szüleimre. Az, hogy nevetve mesélt tettéről, önvédő mechanizmus.

– Azzal egyetért-e, hogy egyes etnikai közösségeken belül gyakoribb a bántalmazás?
– Nem vagyok erről meggyőződve. A rendezetlen családokban az a helyzet, hogy a gyermeknek nincsenek alkalmazható mintái a családi és párkapcsolatokra, emberi viszonyulásokra. Ha mégis előbbre tudna lépni, a többiek visszahúznák, mert akkor meg kellene magyarázniuk maguknak, hogy ők miért nem cselekedtek a változtatás érdekében.

– Van-e visszaút a társadalomba egy ilyen gyilkosnak?
– Elképzelhető lenne legalább 10 év terápia után, ha nálunk nem olyanok lennének a börtönök, amilyenek…

– A szülők felelősségre vonhatók-e?
– Vajon hány szülőt kellene felelősségre vonni a társadalomban, amiért bántalmazzák a gyerme­küket fizikailag vagy verbálisan? A mi kultúránknak ez még része, és én nem is érem meg azt, hogy ez ne így legyen. Ezért történik meg, hogy az emberek nem avatkoznak be az utcán, ha tanúi annak, hogy egy felnőtt üt vagy szid egy gyermeket, kiabál vele, bár egy kicsit már visszaszorult ez a jelenség, miután büntetendő. De egyszer sem lenne szabad tétlenül maradnunk, ha ilyet tapasztalunk, akkor sem, ha szomszéd, barát, ismerős tesz ilyet. A közösségi rendőrséget kellene hívni, a gyermekjogvédelmi rendszernek lenne joga tovább intézkedni törvényszéki határozat alapján. Amíg ezt nem tesszük meg, addig cinkosok vagyunk. Pedig bármelyik bántalmazott gyermekből lehet elkövető, és szeretteinkből is lehet áldozat.

– Helyesen cselekedtek tehát a közelmúltban, amikor Norvégiában elvették a Bodnariu család 5 gyermekét, mert az apa az egyik fenekére csapott?
– Igen, de különböző kultúrákban másképp reagálunk. Amíg nálunk elfogadott, és ma is elég gyakori a verés, ott már húsz éve sérti a társadalmi normákat. A nálunk nagy tiltakozást és a családdal való szolidaritást kiváltó intézkedésben tetten érhető az a szemlélet, hogy mi, a társadalom segítünk, ha te, a szülő, nem érted meg, hogy a gyermeknek joga van az emberi bánásmódhoz. Mert ha mi ezt nem tennénk, 10–20 év múlva fizetnénk a börtönben az eltartási és kezelési költségeket. A szülőnek is visszaadják a gyermeket feltételekkel: terápiára jár, hogy megértse, miért nem jó az, amit csinál. Mi ettől még messze tartunk. Elméletben mindenki tudja, gyakorlatban kevesen. Sokáig tart, amíg az értők száma eléri a kritikus tömeget. Ne feledjük: a szóbeli bántalmazás, az érzelmi zsarolás, a megalázás is bántalmazás. Úgy néz ki, mintha egy embert érintene, ezért lesöpörhető az asztalról, holott az egész társadalmat érinti.

– Mi gyorsíthatná fel a társadalom érési folyamatát?
– Tanulás és tanítás, tudatosítás. Már az óvodában, 3 éves kortól el lehet kezdeni az agresszió sokféle válfajának felismerését és kezelését. Nem szabad megvárni, hogy ilyen, emberéletet követelő következménye legyen.