Nagyon fáj

Kegyetlen zsarnok az Idő, amely az ember emlékeit törli ki lassan-lassan a kegyelemdöfés előtt, de még rusnyább tud lenni az ember, maga is az idő játékszere, amikor embertársak, sőt, népek emlékét tünteti el. A sokat csodált fáraók nem riadtak vissza elődeik feljegyzéseinek meghamisításától, bár akkor a delete-gomb helyett a hetekig tartó kőcsiszolás módszerét használták. Volt kínai császár, aki meg sem várta, hogy az elégetendő művek megszülessenek, elföldelte előre az írástudókat úgy, ahogy voltak, élve. És hányszor láttam sörszagú, röhögő turistákat szelfizni a Cenken, a talapzaton, ahol Árpád vezérünk szobra állt nem is olyan rég, a beözönlő „felszabadítók” első gondja annak felrobbantása volt.

Czegő Zoltán minapi jegyzete Csiha Kálmán emlékiratairól az apropója gondolataimnak. Mert – sajnos – lassan csak az emlékek maradnak, ha azokról is le nem késünk. Egy internetes bejegyzésben komoly szerző állítja, Délvidéken már nem lehet magyarságról beszélni, esetleg egyénekről. Tapasztalatból tudom, milyen elképesztő az új nemzedék tudatlansága a közelmúlt történelméről. Meredt szemek, elutasító magatartás, legyintés fogadta nem egyszer, ha a gyerekeknek a vészkorszakot említettem. Unják, el sem akarják képzelni. A dübörgő zene hangját ne zavarja holmi kilakoltatottak búcsúkiáltása, gulágrabok halálhörgése, akasztottak reménytelen ficánkolása.

Úgy tűnik, a szülők finom-diszkréten elhallgatják, amit tudnak, vagy talán tudni sem akarnak semmiről? Pedig bármennyire elcsépelt, megcáfolhatatlan, hogy aki elfelejti a múltat, megismételheti. A rendszerváltás után rögtön felkapták a memoárirodalmat, már amennyi volt, aztán bejött a jóléti társadalom bóvlis csillogása, a legaljasabb narkotikum. Technikai eszközökben nincs hiány, nem kell, mint Bartók, fonográffal bíbelődjünk: lefényképezni a legutolsó parasztházat is, filmre, hangszalagra rögzíteni honfitársaink emlékeit, amíg még lehet, amíg még szájba nem vernek. Történelemtanár kollegák és nemcsak, találjatok öt percet elmondani a gyerekeknek, ezt élték át azok, akiknek köszönhetően még vagytok, még vagyunk. Mert ha a múltunkról beszélő köveket eltakarítják azok, akiknek útjukban állnak, valakinek világgá kell kiáltani, és le kell írni azt, ami nagyon fáj.