Lányok díszlépésben

Szeretem a könnyű szandálok idejét, a zümmögő levegő fagylaltillatát, s a mézillatú esték csillagfényeit. De hol van az már! A föld kibillent tengelyéből, s a szélességi körök odébb döccentek talán, mert váratlanul ránk köszöntött a Szahara. A nap vörös korongja kegyetlen hőséget lövellt felénk. Bújnék előle, de a város kőrengetegében nincs menedék, forr, zubog az ég katlana. Behúzódok hát negyedik emeleti lakásomba, mormol a klímaberendezés, de a szobahőmérő higanyszála csak magas. Alig ruhában dőlök le a kanapéra, s a bóbiskoló idő visszaröpít az ezerkilencszázhetvenes évekbeli egyetemi éveimbe, Kolozsvárra.

A Hója-erdő tisztásán törékeny, bakaruhás lányokat egzecíroztat a hadnagykisasszony – HK, ahogy neveztük –, izzó gömb a nap, a kiégett gyep fölött fullasztó por üli meg a völgyet. Elcsigázottan, robotmozdulatokkal hajtjuk végre a parancsait. Nem volt tanácsos makacskodni vele, de még a szemébe nézni se. Lángvörös, lucskos arcunk láttán a káröröm széles vigyora ült az arcán, s valamelyikünk mormogó panaszára úgy csapott le, akár a héja védtelen áldozatára.

– Lövészárokásás! Gázmaszkot fel! – csattant diadalittas hangja.

Az álarc alatt pillanatok alatt az elviselhetőség határára kúszott a hőség, s a vékony lányok úgy dőltek ki egymás után, mint a pityókászsák. HK arcán gömbölyűen dudorodott az önelégültség öröme, a ziháló, félájult lányokat rövid időre árnyékba parancsolta, s kegyes jóindulatát hangoztatva, levetette a gázmaszkokat, sőt vizet is engedélyezett nekünk. Kis idő elteltével futólépésben visszaküldött árkot ásni. Ő hadnagysága meg a hatalmas tölgy árnyékából pattogott felénk. Sípolt a tüdőnk, őrült iramban trappolt a szívünk, de szótlanul kapartuk a szikkadt földet.

Aztán az egyik lány se locsolásra, se árnyék hűvösére nem tért magához. HK szentül hitte, hogy csak őt akarja bosszantani, végül megszeppent – no, nem az ájult állapota miatt –, és hívatta a mentőt. Az idő alatt pihenőt adott nekünk, s még tölgyfája árnyékába is beengedett. Alig gurult el a mentőautó, visszaparancsolt ásni a napos oldalra. Igaz, a gázálarcot nem kellett feltennünk. Mégis került egy hálátlan bakalány, akiért újból riasztani kellett a mentőállomást. Nem csoda, hogy kis idő múlva az ezredes kocsija porzott felénk. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel lelkünkből, mert kedveltük emberséges, megértő voltáért. Buzgó HK haptákba vágta magát előtte, jelenteni akart, de felettese rádörgött, s hadnagyocskánk futólépésben loholt ki a napra hozzánk, és az árnyékba dirigált. Friss vizet kaptunk, s az övet is lecsatolhattuk.

Az 1970-es évek román valósága volt ez. Az egyetemista lányokat a haza hős védőivé akarták kiképezni a tanulás mellett. Heti egy napra és a nyári szünidő egy hónapjára bakákká léptettek elő bennünket. Igazi katonamundért is kaptunk méretre, téli-nyári változatban, és jó nehéz bakancsot. A kezdeti újdonság kíváncsiságát egy-kettőre szétfoszlatták a szigorú, nem épp lányoknak való szabályok, no meg a korunkbeli tisztnők felsőbbrendű hatalomfitogtatása. Ha egy rakoncátlan hajfürt kikandikált a katonasapka alól, guggolás, futás, fekvőtámasz járt érte. Hamar megtörte lázongó önérzetünket, csak Lenkén nem fogott a büntetés. Feltűnő jelenség volt ő modell alkatával, gyönyörű, dús, szőke hajkoronájával. Nem tudta, nem is akarta elrejteni szép haját, sőt mosolyogva hajtotta végre a büntetést, HK meg lilult dühében, de basáskodó hatalma megtört rajta. Így maradtak Lenke libegő fürtjei, a szemfesték, s a parfüm.

A díszlépést sehogy sem tudtuk megtanulni. Pedig igyekeztünk, mert a büntetés a sárlében nem volt ínyünkre. Hiába. HK toporzékolt, büntetett, példaként masírozott előttünk, mi meg próbáltuk fapofával nézni. Nem mindig sikerült, így aztán róttuk futólépésben a köröket, s vezényszóra vágódtunk hasra a pocsolyába. Az elméleti órák se voltak zökkenőmentesek. Bár szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert, az alkatrészek nevét minduntalan összekevertük, számunkra a román szakszavak nagyon nehezek voltak.

A Hója-erdei gyakorlótérre a város központján át vezetett utunk. Afféle mozgó járművekké vedlettünk, csak mi nem nyikorogtunk, hanem énekeltünk: Noi suntem floarea mândră a țării (Mi vagyunk a haza büszke virágai), Frumos e viața de soldat (Szép a katonaélet), s ha nem szólt elég hangosan és lelkesen a dal, futólépéssel buzdítottak. Egyik reggel terepjárók vártak bennünket. Céllövészet lesz, adtuk tovább a hírt suttogva. Még örültünk is, hogy nem kell átmasíroznunk énekszóval a nagyvároson. Ám a hepehupás domboldalak hamar elvették a kedvünket, s egy-egy nagyobb döccenéskor ránk telepedett a félelem. Szédelegve kászálódtunk le a rettenet autójáról. Hiba nem eshetett a céllövészeten, minden lőállásnál három kiskatona buzgólkodott, s a félénkebb lányok helyett elvállalták a feladatot. (bizonyára felsőbb utasításra tették.) Nem voltam én nagy vitéz, se bátor, csak kíváncsi. Hát célba lőttem, s hogy a vak tyúk is talál szemet, igaz lehet, mert dicséretet és kitüntetést kaptam. No, meg kétheti vállfájdalmat és kékfoltokat az oldalamra. A második év végén aztán ünnepélyes eskületétellel zárult pénzpocsékoló, dicsőséges katonaságunk. Egy örök rémálom.

Dübörgő csattanásra ugrottam talpra. Megkönnyebbültem. Nem a lőtéren voltam, hanem a szobámban. Zengett az ég, és eleredt az enyhet adó eső.

Kádár Sára Hajnalka