Kun zászlók alatt

Szándékosan csak a Jóisten tudna pontról pontra megtervezni egy országot, hogy abban minden legyen, ráadásul minden a helyén is, hegy és völgy. Csak két napja érkezett meg a fiam Székelyföldről. Tizenkét esztendős. Amennyit két nap alatt be tudtunk fogni Budapestből, annyit láthatott. A budai vár, a bazilika, Óbuda meg a Margit-sziget. Nem is a járkálás fárasztó, inkább a látvány átvétele, gyermeki elrendezése.

– Tátáci, valami van a postaládánkban.

Nyitom, meghívó. „Karcag Polgármesteri Hivatala, polgármestere meghívja Önt a hagyományos bográcsgulyás napjára Karcagra.” Na, fiacska, megyünk az Alföldre. A Nagykunság fővárosába. Ha van kedved. Fölnéz a konyhaasztal mellől, arcán az elszántság és a bizalom. Mosolyog.

– Az merre van, apa?

– Átjöttél te azon az alföldön vonattal, de vagy elaludtad az időt, vagy hegyek nőttek oda is.

Még volt egy napunk addig, Csepel-szigetén is volt látnivaló, aztán átszaladtunk Szentendrére. Arra is gondoltam, van-e olyan lélekvédelmi orvos, aki megszabná, mennyit szabad meglátnia s megélnie egy fiúgyermeknek 24 óra alatt. Az emberi lélek országokkal lesz gazdagabb órák alatt. A fiúcskáé pedig belakhatatlan lélek.

Este korán feküdtünk, és nem keltünk korán. Még nyári vakációban is fárad a test. Reggel kilenckor fújtam egy ökörszarv-tülökbe ébresztőt. – Az óra elütötte a vonatot!

Felült, valamelyes rémülettel kérdezett az arca. – Elütötte?

– El, de csak a korait. A miénk megvár. – Nem sürgettem, azt a keveset becsomagoltam, amit kellett, nyomás a Keleti pályaudvarra reggeli után. Nem szepletni, csak nevetni, látni mindent, és vigyázni. Az állomás nem zsúfolt, a fiúcska vizsgálja a tetőzetet, a termeket, az étkezőt, a rengeteg könyvet meg újságot kirakva. – Na, mit szólsz a vonatunkhoz? – Megbízható – volt a válasz. – De hiszen nem is láttad még! – Láttam a mozdonyt, és az elég.

Csupa öröm az ember. Ketten voltunk a fülkében. A Kunságról akar hallani.

– A kunok török nyelvű népek szövetsége volt, hatalmas erő. Kipcsakok, ujgurok, más törzsek hajoltak szövetségbe. És hát hódítani. A kunok nem foglalkoztak szántással, vetéssel, inkább állattenyésztéssel. Ami kellett, azt elvitték másoktól, lóháton. A mongolok aztán szétkergették őket. Magyarországra is bekérezkedtek, IV. Béla jó királyunk be is engedte őket.

Szolnok, megállunk. Hát nem az a Bodok méretű állomás. – Na, látod? És mégsem ez Nagykunság fővárosa, hanem Karcag, ahova megyünk. – A tengernyi remek alföldön a város. – És most mivel foglalkoznak a kunok, Tátáci?

– Megnyugodtak ám! A legkiválóbb magyar emberek ma. Kun voltukat azonban őrzik. Megvan a saját miatyánkjuk is. Állattenyésztéssel foglalkoznak, és remekül! Hatalmas legelőik vannak, de művelik a szántóföldeket is. Igaz, erősebbre tartják magukat a szintén bekérezkedett jászoknál, harag azonban nincs, sosem volt. Pedig már kilencszáz éve.

Kiértünk a gulyást terítő gyepre. Hatalmas középület körül 150 üstben fő vagy főni készül a híres étel. Fehér kötényes férfiak magyarázzák a tudnivalókat.

– Mi ebbe beleszülettünk. Már nem az üstbe, hanem a kun világba. Mi szakszakácsok is vagyunk, nem olyan kontárok. Miből mennyi s mikor kell belé, aztán a tűztől a tányérig mindent meg kell tervezni. Isten hozta a vendégeket!

Hatalmas kun zászló a rúdon, rajta a kunok címere, két lábon járó oroszlán, lenn a hold, s fenn a fejénél a nap. A fiam kimondottan örömmel s csodálkozva figyel minden szóra, üstre. Szól is. – Apa, tiszta magyarul beszélnek…

Járunk körbe, mert az járja itt, hogy szabad a tányér, lehet kóstolni is szabadon, persze kérésre. Sok az ember, ismerkedés, pálinka is kóstolható. A házban kiállítás a kunok történetéről. És címeres kun zászlók mindenütt. Zöld, fás, illatos az egész alföld, mondja a fiú. Aztán kóstolások, ismerkedés közben véletlenül visszakerülünk két óra tájban a bőbeszédű szakácshoz. Mondom, itt ebédelünk, kérünk szépen két adagot.

– Ha szabad szólni: maguk nem idevalók?

– Ma itt a helyünk. Pestről jöttünk. A fiam Székelyföldről.

– Csak azért, mert a fia mondta az előbb, hogy a kun zászló hasonlít a székelyhez. Már a hold s a nap miatt, ugye.

Ragyogott az arca, a nap is. Még szólt hozzánk.

– Csak azért, mert úgy látom, a fiából – Isten éltesse – nem lesz sose migráns.