Elismerésdi

Akármennyit forgolódom az irodalom világában, mindig visszatérek lelkem drágaságához, Rejtő Jenőhöz, akinél megtalálható a világunk minden darabkája, legyen az halálosan fájdalmas vagy bődületesen abszurd. Itt van például a Láthatatlan légió bogaras grófja, akinek a volt majdnem-menyasszonyát (szégyenlős lévén, nem merte értesíteni, hogy el akarja venni nőül) elszerette a legjobb barátja, egy Livingstone nevű úriember, mire a gróf elhatározta magában, hogy a Livingstone nevű úriember nem is létezik, legalábbis nem az ő szempontjából. Hiába állt előtte, hiába beszélt az hozzá, őméltósága válasza előregyártott volt: kérem, én magát nem ismerem…

Azért rejtőjenőzök, mert a napokban államelnökünk bejelentette: Románia az ellenzék vezérét, Guaido-t ismeri el Venezuela elnökének, nem a hatalmon levő Madurót (mindeddig Madurot ismerte el, de a politikában az amnézia mindennapos jelenség). Ezt a felettébb bátor bejelentést azután tette, hogy az USA és az EU hasonlóképpen nyilatkozott, hogyan maradna le Románia a nagyokhoz való doromboló dörzsölődésről? Tehát elismerjük elnöknek azt, aki nem létezik elnökként, miközben a román állam mindmáig nem ismeri el a nagyon is létező Koszovót, ugye, nehogy másnak is eszébe jusson felbomlasztani egy mesterségesen összeeszkábált országot. Mint a régi viccben: cenzúra nincs, de van, hús van, de nincs, most Guaido van, bár nincs, Koszovó nincs, bár van. A középkorban egy király csak akkor létezhetett, ha a pápa elismerte. Sőt, egy házasság is. Mivel a pápa nem ismerte el a csapodár VIII Henrik nőhistóriáit, a kezdetben buzgó katolikus Luther-ellenes király gondolt egyet, nem ismerte el ő sem a pápát, és kitalált egy új felekezetet, amelynek ő legyen a főnöke. Egy kis polgárháború a szokásos kölcsönös agyonlövéssel, kibelezéssel, akasztással mit számított? Ez volt az elismerem–nem ismerem el játék eredménye.

Nem várhatjuk el, hogy a focidrukkerek mind doktoráljanak történelemből, ami, ugye, az élet tanítómestere. A dinamós patrióták molinóval jelezték, nem lesz soha autonómia román földön. De hát ki a csoda akar bármit román földön, nem Székelyföldről beszélünk, amely szerintük nincs, de mi látjuk, és ha szemünket kivájnák, akkor is ott dobogna, legmélyebben, a szívünkben?