Egy nagy csokor orgona (helyett)

Anyám vállára hajtom fejem. Kissé betegnek érzem magam, ilyenkor pedig a világ összes gyógyszere sem vetekszik az ő ölelésének gyógyerejével. Szokásos délutáni programunkhoz értünk, amikor két hatalmas ásítást követően bekuckózunk a kanapéra, fejünk búbjáig húzzuk a pokrócot, és megbeszéljük a világ nagy dolgait, vagy éppen a világ legkisebb dolgain nevetünk egyformán, hangosan. Azon gondolkodom, pontosan mikor érett erre a szintre a kapcsolatunk…

Csupán néhány hónappal volt idősebb, mint én most, amikor megtudta, hogy ott növekszem a szíve alatt. Volt már egy hároméves kisfia, és elmondása szerint nagyon örült, hogy születik egy lánya is. Nekem ezen mindig nevetnem kell. Biztosan nem tudta akkor, hogy mi is vár rá a jövőben. Mindenki tudja ugyanis, hogy az anya–lánya kapcsolatok nem éppen a békességről híresek. No, de én különösen profi voltam abban, hogyan törjek borsot orra alá. Kezdve a kiskori semmiből kitörő hisztiimtől, mindig képes voltam pillanatok alatt kihozni a sodrából. Hamar kezdtem kamaszodni, és elég sokáig el is tartott a tomboló időszak. Fiatal kora ellenére anya nagyon is tudatosan nevelt, következetes és szigorú volt. Ha egyszer azt mondta valamire, hogy nem, akkor bizony hisztizhettem, abból nem igazán lett igen.

Minden törekvése ellenére, azt hiszem, nagyon sokszor tudtam neki meglepetést okozni. Elég hamar eljött az ideje annak, hogy a bulik, a barátok fontosabbá váltak, mint az iskola vagy a tanulás. Próbált szegény a nyelvemen beszélni, voltak napok, amikor a legjobb barátnők módjára mindent megbeszéltünk. Rengeteget mesélt a gyerekkoráról, amiből hamar világossá vált számomra, hogy néhány dologban igazán hasonlítok rá. Aztán könnyű volt a tőle hallottakat felhasználni ellene. Nem mondhatott minden bulira nemet, ha mégis megtette, volt amit a szemére hánynom, hogy bezzeg…

Egyikünk sem tudta, mikor lesz a vihar előtti csendből mennydörgés. Hiszen azért a makacsságban, öntörvényűségben és lobbanékonyságban ikrek is lehetnénk. Évekig harcoltunk, ő próbált mindentől megóvni, én pedig, mint minden fiatal, azt hittem, ez ellenem szól.

… Hozzábújok, és kitör belőlem: bárcsak szigorúbb lettél volna anya! Soha sem fenyített kezével, de bárcsak adott volna egy-egy nyaklevest a csúnya szájamért vagy minősíthetetlen viselkedésemért. Anyák napja van éppen, az a nap, amikor ki kellene mutatnunk a hálánkat és szeretetünket édesanyánk irányába. Nyilván mindennap ki kellene, de ezen a napon mégis illik odatenni magunkat. De hogyan tudnám meghálálni neki mindazt, amit évekig nem értékeltem?

Hogyan hálálhatnám meg az erejét, amit gyakran a porból kellett összegyűjtenie, hogy egyben, békében tartsa a családot? Mit adhatnék cserébe, hogy mindenáron meg akart védeni a világ összes gondjától? A legnagyobb orgonacsokor sem mondhatná el helyettem azt, amit én is nehezen tudok szavakba önteni: hogy ő a legbátrabb, legodaadóbb ember, akit ismerek.

Mostanában is képes felhúzni, amikor mindenbe „beleszól”, amikor szigorúan néz rám, hogy ezt vagy azt nem jól csinálom. De hát egy anyába, azt hiszem, ez bele van kódolva. Ők sosem dőlhetnek hátra, nem végzik el dolgukat. Viccesen mondja mindig: „majd meglátod, amikor lesz egy olyan lányod, mint te”. De ha fele ilyen jól végzem majd a feladatot, mint ahogy ő tette, nagyon boldog leszek.

Évekkel ezelőtt, ha valamit nem engedett meg, mindig azt mondta, majd megköszönöm neki. El sem tudtam volna akkor képzelni, hogy ez valaha valóban így lesz, de: köszönöm, anyucc! És sajnálok minden egyes ősz hajszálat, ami miattam nőtt ki. Nem volt könnyű, még mindig nem az, de ha lehetne, megérdemelnél egy „legjobb anyának” szóló diplomát.