Céhes városunkról játékosan

Tartalmasan, vidáman indult a hét a kézdivásárhelyi óvodások számára, akik délelőtt a Vigadó Művelődési Házban mutathatták meg egymásnak, milyen ügyesen és felkészülten érkeztek a városismereti vetélkedőre.

„Szokás” búsongani azon, mivé leszünk, hiszen olyan kevés gyermek születik, de a Vigadó dísztermét körös-körben elfoglaló, közel 120 apróság látványa mégis bizakodásra adott okot. Annál is inkább, hogy nemcsak szépek és jókedvűek mindannyian, hanem okosak, szófogadóak is – ebben pedig illeti némi érdem az őket terelgető óvónőket is.

Maga a városismereti vetélkedő nem kevesebb, mint 12 éves múltra nyúlik vissza, minden tanév novemberében zajlik a város nagycsoportosainak részvételével. Ötletgazdája és lelke a „műsorvezetői” szerepet is ellátó Csiszár Katalin, a Vackor Napközi Otthon pedagógusa, aki mintegy két éve azonban „átadta a stafétát”, és hasonlóan lelkes szervezőkre bízhatta a továbbiakat Lázár Edit és Bakó-Fazakas Zsuzsa óvónők személyében.

A résztvevőknek – Sün Soma és Napocska csoportok a Manócska Napközi Otthonból, Pillangó csoport a 3-as számú Napköziből, a Csipkerózsika Napközi Otthon azonos nevű csoportja, illetve a szervező Vackor Napközi Otthon Borsika és Vuk csoportjai – számos próbát kellett kiállniuk.

A bemelegítő próbajátékon különböző kijelentéseket hallhattak, amelyekről jelezniük kellett: igaz vagy hamis, amit a műsorvezető állít, majd következtek a „kisembert próbáló” feladatok. A csapatoknak sorra kellett 5–5 mondatot mondaniuk városunk valamelyik nagy szülöttéről, így a kicsik megidézték Turóczi Mózes, Gábor Áron, Márton Áron, Molnár Józsiás alakját is, és fogadni mernénk, hogy az elhangzott tudnivalókat nem mindenik középiskolás tudná ugyanígy fejből idézni.

A következő próbatételnél Kézdivásárhely jeles épületeit kellett fotóról felismerniük, és a kért pannóhoz szaladniuk mindannyiuknak egyszerre – csak úgy hömpölygött a gyerekáradat. Sikerrel vették ezt az akadályt is, nem fogott ki rajtuk sem a Molnár Józsiás park, sem a református templom, a Vigadó vagy a Gábor Áron-szobor.

Végül – mivel előzetesen múzeumba látogattak, a céhekről tanultak – egy-egy előre begyakorolt kis jelenetet mutattak be valamely mesterségről. Így pillanthattunk be egy csizmadia napjába, akinek bugyuta inasával kell vesződnie (a kapta, dikics, ár kifejezések minden bizonnyal sok felnőttön is kifognának ma már), a fazekasság titkaiba, megnézhettük, hogy készítik a szép kislányok a mézeskalácsot, asztalosokat figyelhettünk munka közben, majd a kenyérsütés igényes jelenete következett (amelybe ügyesen bevontak minden gyereket a kenyerek szerepében), végül egy kovácsmester és segédje vidám lópatkolást mutatott be.

S lett légyen a zsűri bármely szigorú, minden egyes csapat olyan rátermett volt, és annyi mindent tanult a felkészülés során, hogy rangsorolni bizony nem sikerült, mindenki első helyezésről kapott megérdemelt oklevelet, amelyet ujjongva vettek át a kicsik.

Élettel telt meg tehát a Vigadó díszterme, amit szívmelengető volt megtapasztalni, hiszen kié is lehetne inkább egy ilyen intézmény, mint a gyerekeké, akik szemünk láttára cseperednek fel, és akiktől azt reméljük: jobbak, ügyesebbek lesznek nálunk, és idejében megtanulnak vigyázni értékeinkre – legyenek azok szellemiek vagy anyagiak.