„Me, Zári, me”

Tisler Gyula bá jó gazdaember volt. Egy pár házzal lakott lennebb Katrina-patakától. Két szép leánya volt az öregnek, jártak is utánuk a legények.
Egyik este, éppen hogy elfogyasztották a vacsorát, hallja Gyula bá, hogy egyik bihala (bivaly – szerz. megj.) elöl a kútnál bőg, és súrlódik hozzá a kúthoz. Fel is kapta a vizet az öreg, és azonnal rámordult a leányokra:
– Megmondtam, hogy rendesen kössétek meg azokat az ökröket, amikor hazajön a csorda.
– De édesapám, mi megköttük – válaszolták a leányok.
Az öreg már tette a kalapot a fejére, és indult, hogy kösse meg a bihalt.
– Mindent nekem kell elvégezzek – morogott az öreg, és becsapta maga után az ajtót.
Két gyönyörű bihala volt az öregnek, de olyanok, hogy csodájára járt az egész falu. Zári és Posta, úgy hívta őket. Amint kilépett az öreg, a bihal már a kapu előtt harangozott, Katrina felé indulva. Korom sötét volt azon az éjjelen, Gyula bá még az orráig sem látott.
– Me, Zári, me! – kiáltott a bihal után. Mert Zári volt, amelyiken harang volt. Az üvegcsűri ember harangot köt az állat nyakába, ha az a csordától elmarad, akkor a harang után könnyebben meg lehessen találni.
– Me, Zári, me! – kiáltotta ismét az öreg. Zári visszabőgött a gazdája hangjára, de nem állott meg, már a patak hídján is keresztülment. Gyula bá ballagott a bihal után, az meg harangozott kifelé a Ferenc-hegy felé.
– Me, Zári, ejisze nem ettél ma eleget, most es a legelőre mész – morgolódott az öreg. Már a csordakijárónak is nekifordultak, ki a fenyves között. Ha Gyula bá megfutamodott, akkor a bihal is, de az Istennek sem érte utol. Igencsak megszuszogósodott az öreg, amire a tetőre kiértek, lassabban is ballagott már a hang után, mert már csak a harangot hallotta, és a bihal hangját, amikor visszabőgött, valahányszor szólította.
– Me, Zári, me!
De Zári nem állott meg, ment egészen a tetőig. Átkozta is az öreg, de nem volt mit tenni, ment utána, hátha majd egyszer megunja, s megáll.
– Me, Zári, me, hogy a ráksúj egyen meg. Csak érjelek én utol, ne féjj, adok én neked – fenyegetőzött lihegve, s hát hallja az öreg, hogy Zári elkacagja magát. Ekkor vette észre, hogy András Sándor és a legények űztek csúfot belőle. Rohan haza, s hát Zári ott a pajtában, Posta mellett, csupán a harang hiányzik a nyakából.
– Édesapám, megkötte Zárit? – kérdezték a leányok, amikor az öreg belépett a házba.
– Meg, lelkeim, meg! – és azzal tért is nyugovóra, elhallgatva az esetet.

Préda Barna