„Katasztrofális az irodalmi hangulat”

– Magyartanárnak és újságírónak készült, mégis költő lett, bár végül is ezek összefüggenek egymással. Állítólag egy kocsmaasztalnál kezdett verseket írni. Mi az eredettörténete a művésszé válásának?

– Valóban gyanútlanul, mit sem sejtve leendő művészi mivoltomról, vágtam neki a Kolozsvári Bölcsészkarnak, alig tizennyolc évesen, azzal az elhatározással, hogy magyartanár leszek az alma materben, a brassói Áprily Lajos Főgimnáziumban, és újságíró a Brassói Lapoknál. De Kolozsvárott különös társaságba csöppentem, művészlelkek közé, ahol szinte kötelező volt különc figurának lenni. Meg persze izgalmas és vonzó is volt a művészvilág. Kezdetben erő- és tornamutatványokkal próbáltam kitűnni, például fejre álltam egy vodkásüvegen a Szamos-híd vasszerkezetének csúcsán; ezzel ugyan kivívtam egyfajta elismerést, de az nem szellemi volt. Aztán egyszer a kocsmaasztal mellett, néhány forralt bor elfogyasztása után rögtönöztem három obszcén és tréfás versikét, és ezeket előadtam a társaságnak. Jót röhögtek, és javasolták, hogy ha már ilyen jó formaérzékem van, próbáljam meg komolyabban is.

– Azóta mennyi idő telt el, és hány verse született?

– Idestova 29 esztendő. Mintegy 250-re tehető az azóta született versek száma. Nem sok egyébként, de gyakorlatilag minden műfajban alkotok, nem csak versírással foglalkozom. Bár kétségkívül a verset tartom a műfajok királynőjének, magamat pedig elsősorban költőnek és csak másodsorban írónak.

– Honnan jön és hová tart?

– Brassóból indultam el, két évtized Kolozsvár után Magyarországra vezetett a sorsom, de mindenképp szeretnék néhány évet Dél-Amerikában eltölteni, úgy, hogy Buenos Aires legyen a bázis. Majd pedig a Hargitára szeretnék visszavonulni. A költészetből indultam el, és oda is szeretnék visszatérni, van néhány regénytervem, azokat megírom, de aztán csak verset szeretnék költeni.

– Mi a különbség a magyarországi és az erdélyi irodalom között?

– Ez irodalomtörténeti korszakonként változik. Most már egyre inkább összeolvad a kettő, hiszen a digitális korszakban, ha az írók nem is, de a művek mindenhol keringenek. Igazából már az sem lényeges, éppen hol laksz a Kárpát-medencében. A Véres képeslap Erdélyből című, székely tájnyelven írt tréfás prózakötetem felét Magyarországon írtam, a nemrégiben megjelent Miért ne menjünk Erdélybe című székely viccgyűjtemény – átírt vicceket, anekdotákat tartalmaz – ugyancsak Magyarországon született, de attól még ízig-vérig székely mű. Az összmagyar irodalom eszméje most már egyre közelebb van, és jól is van ez így. Az viszont fontos, hogy – bárhol írják őket – továbbra is szülessenek művek Erdélyről, az erdélyi múltról és jelenről, az erdélyi lélekről. Fontos, hogy ápoljuk a nyelvi hagyományainkat, örökítsük tovább a páratlan székely tájnyelvet. Bár a legifjabbak már inkább a globalizáció számomra meglehetősen ellenszenves bűvöletében alkotnak, a markáns derékhad tollforgatói – azok, akik 1990 és 2010 között léptek színre – még évtizedekig biztosítani fogják az erdélyi specifikumokat, az erdélyi ízeket. Az újszékely irodalom is virágkorát éli, a mozgalom, melyet Sántha Attila indított el a székely szótárával, páratlanul népszerű.

(Az interjú teljes változatát a Vigadó Művelődési Ház Facebook-oldalán olvashatják)