Az utazás

Ez is csak egy utazás lesz – nyugtatta magát az öreg. Nem kell félnie, mert hamar bekövetkezik. Nem fog érezni fájdalmat, s ha igen, nem tarthat az sem sokáig. Kihúzta magát az ágyban, nagy elhatározással, legalábbis úgy gondolta, hogy azt teszi.
„Férfi vagy, hát légy férfi!” – emlékezett vissza apja szavára, amikor sorozták be leventekatonának, s ő úgy sírt, mint egy forró nyári nap után az ég. A katonaorvosnak is azt mondta, hogy neki bús öreg szíve van, s csak néha-néha ver, nem bírja az élet terhét, kedvtelen. Az orvos legyintett, s azt mondta, majd a honvágy megadja szívének az életkedvet, s e furcsa ígérettel hagyta el szeretett otthonát, s került oda, ahol azt mondták, itt majd megtanítunk ölni.
A mondást tett követte, s jó három tavaszon át minden gyilkoló csalafintaságot megtanult, nem ellenkezett, mert mindig azt mondták, csak úgy láthatja meg szeretett, kicsi faluja templomának tornyát, ha jó tanuló lesz. S ő mindent megtett azért, hogy ne csalatkozzanak benne, s elismerjék a szorgosságát. El is ismerték, de a hazatérési ígéretet azzal bővítették ki tanítói, hogy a tanult leckéből a fronton kell vizsgáznia, s ha ez sikerül neki, csak úgy van értelme hazamenni. Eltelt néhány hónap, az ellenség ereje napról napra nőtt, s eljött az az idő is, amikor megértette, a vesztett csatából csak úgy menekülhet meg, ha addig sikerül bujdosnia, amíg végképp megszűnik majd a pokoli zaj.
A tanya, ahol meghúzódott, egy kis fenyves mellett volt. Egy reggel az ablakon kinézve meglátott egy orosz katonát, aki lassan, fegyverét előre tartva közeledett a ház felé, s később már a kis szobában volt, kituszkolta őt a házból, s a közeli faluba kísérte. Pár nap múlva egy vonatba zárták, s az nagy vígan elvitte őt és még sok bajtársát Moszkváig.
A város utcáin vég nélküli sorokban haladva, az ottani civil lakók gúnyos mosolya közepette, nézték, ahogy a nők két karjukat kitárva, a madarak röptét utánozva üzenték nekik, majd így repülnek haza, és kacagtak. A teraszokon italaikat fogyasztó orosz katonák és tisztek vodkával telt poharaikat mutogatták nekik, és táncoltak, s csak ekkor jött neki az a lelkét sebző gondolata, hogy innen talán soha nem fog többet hazatérni.
Hét év után mégis hazaért, megnősült, és jöttek a gyermekek: József, Mária, Erzsébet, Attila. Volt földje, állata, szóval mindene. De aztán egy nap ezt is elvették tőle, s attól a naptól kezdve az otthoni élet is olyanná változott, mint a fogság, ahonnan megmenekült. De legalább asszonyával és gyerekeivel volt. Ez volt a szabadság, az ő szabadsága. Nem panaszkodott, miért is tette volna, hisz kit érdekelt az ő nyavalygása, semmit nem kapott soha senkitől, inkább elvettek tőle, és kihasználták.
„Mert csak a szegény ember kötelezettségeit kérik számon mindig a hatalmasok, akik ezt a valamikori élénk világot beteggé tették, de sebaj, majd a gyerme­kek, akik most itt vannak az ágyam mellett, ők majd igazítnak” – kapaszkodott az utolsó vigaszba az öreg, és elmosolyodott.
A betegszoba síri csöndjében olvasták az öreg véggondolatait, csak az udvaron lévő szomorúfűz egyik ága koppant néha szelíden a szoba egyik ablaküvegén, amikor megunta henyélését a szél.

G. Szabó Ferenc