Az erdélyi regény

Keserűséggel átitatott, öniróniától és önostorozástól sem mentes, de humorral is tűzdelt, valamint jövőt érlelő Vida Gábor Marosvásárhelyen élő író legújabb, Egy dadogás története című regénye, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön, a Tein Teaházban.

Mit jelent neked Erdély? – szegezte a szerzőnek már a találkozó kezdetén a látszólag egyszerű, mégis összetett választ igénylő kérdést beszélgetőtársa, Tamás Dénes egyetemi tanár, író. Ez pedig nem csak az est hangulatát határozta meg, hanem irányt szabott a társalgásnak is. Nem véletlenül, hiszen a budapesti Magvető Kiadónál megjelent, 375 oldalas kötet minden sora erről szól tulajdonképpen. Még akkor is, ha Vida ezt sajátos módon a családja és saját története elmesélésén keresztül fogalmazza meg, illetve érzékelteti. Ezzel pedig már választ is adott az elhangzott kérdésre: mindent. Éppen ezért megengedheti magának, hogy köteteiben vagy a vele folytatott beszélgetések alkalmával olykor megdöbbentő kijelentéseket tegyen Erdéllyel és a családjával kapcsolatban. A kettő léte és sorsának alakulása ugyanis szorosan összefügg, és ez utóbbi tagjainak a viselkedése, valamint magatartása határozza meg.

Egyik ilyen, az est folyamán is elhangzott kijelentése az volt, hogy Magyarország Trianonban történt feldarabolása Magyarország rovására is írható. És mielőtt a hallgatóság felháborodhatott volna, ezt érvekkel támasztotta alá. Felidézte ugyanis, hogy bár a románok váratlanul és teljesen amatőr módon támadták meg 1916-ban az Osztrák–Magyar Monarchiát, pillanatok alatt elfoglalták, felégették és végigrabolták Erdély tetemes részét. És ez azért eshetett meg, mert egyetlen katona sem volt a határon, aki az országot megvédhette volna, a kiürítési tervet viszont szinte azonnal kidolgozták. És 1918-ban a románok ismét, mint kés a vajba, úgy hatolhattak be Erdélybe – mert ekkor is csak kiürítési terv létezett. Ráadásul a magyar kormány ellenállás helyett lefegyverezte és szélnek eresztette a hadseregét.

A csontig metsző, viszont az egyéni és közösségi talpra álláshoz szükséges önkritika gyakorlása a könyv tartalmának végig szerves része marad, mint ahogy a bemutatóján elhangzott beszélgetésnek is jellemzője volt. Így a szerző önsanyargató egyszerűséggel például azt is kimondta, hogy míg a halk szavú és italt csak nagyon ritkán fogyasztó értelmiségi székely nagyapját még a család sem vette komolyan, addig az alkoholista alföldit a férfiak mintaképének tekintették. Az első ugyanis nem felelt meg a népben rögzült elvárásoknak, a másik azonban – az akaratát következetesen érvényesítő magatartása okán – igen. Még akkor is, ha előrelátható volt, hogy ez a hozzá közelállóknál hosszú távon tragédiákat okoz. Az alföldi nagymama például idejekorán belesavanyodott ebbe, és a náluk nevelkedő Vida dadogást és felnőtt korában alkoholizmust okozó lelki sérülést szenvedett.

Kérlelhetetlen önkritikára, a kendőzetlen igazsággal való szembenézésre és magatartásváltásra van tehát szükség. A regény ismertetése és Tamás Dénesnek az írójával folytatott beszélgetése során legalábbis a mi tudatunkban ez a végkövetkeztetés kristályosodott ki.