A sírkert életes

Két napja nem eszem rendesen. Az is lehet, sose tudtam, mi is a rendes étkezés. Egy év nem volt elég neked arra, hogy kiköltözz innen a konyhából. Minden itt van. De azt sem tudom, minek hol is van a helye. És kinek. A széked, a fakanalad, amit még Kolozsváron is fölpakoltál, amikor kijöttünk ide. Egy család, egy házaspár fakanala sose vásik, kopik el. Az ágyad se. Amíg itthon voltál, a magunk kopását is alig vettem észre negyvennégy év alatt. Együtt indultunk veszni, aztán én állítólag megmaradtam.

Írok neked. Innen száz méterre vagy a csendben. Ha arra gondolok, hogy közel vagy, nem restellem a levélírást neked. Ha arra figyelek magamban, milyen iszonyú messze, akkor máris ott a válasz, hogy én még messzebb vagyok. Amennyi évforduló, azt mind egyedül kell megélnem. Most a negyedik unokánkról írnék. Azt nem és nem bírom fájdalmamban feledni, ahogy hemperegtetek ketten a kolozsvári kertben. Ahol én nőttem fel, át ide, székelynek.

Van úgy, van úgy is, hogy egy-egy blúzom, sálam felejtem a kezemben. Mint ma is. Annak minden szála visszafűz téged a maradék jelenembe. És tudod, ilyenkor még a konyhában, még csendes takarítgatás közben is a vállamon. Mintha ott a helyén. Én arra gondoltam fiatalasszony koromban, hogy meg is halhatok, például akkor, amikor tüdőgyulladásban. Az orvos azt mondta, ne siessek. Ennek a levélnek is van vége, és hiába magyaráztad, hogy az időnek, az életidőnek nincs vége. Ami megszakadhat, az nem az életidő mezsgyéje. Nyugtatom magam, miközben körülöttem hullnak a hetvenen túliak.

Nincs sorrend. Nincs rend. Az idő végtelensége sokszor válik igenis bizonyossá a szemem előtt, mikor a templomban hallgatom a szép szavakat. Ma is. A gondolat megfoghatatlan. A gondolataid a fejfád felől abszolút világosan élnek bennem, mert a szavaidba menekültek. Ezzel a levéllel menekülök utánad, pedig semmi kedvem nincs itt hagyni az unokáinkat. Most kérdezlek, mert amíg itt voltál, se erőm, merszem nem lett volna erre, sem elég sötét a mellemben: vajon árvák lehetnek-e a szeretett unokák, ha eltűnik a nagytata?

Megtudtam egy év alatt, hogy milyen is árvának lenni háromszoros édesanyaként, négyszeres nagymamaként. Annyi mindenről nem beszéltünk mi ketten! Mert akkor nem ennek volt az ideje. Az árvaságot meg kell élni, hogy komolyan vehesse az ember. Ki a megmondhatója, milyen időmagasságig nőhet fel az árvaság, ha egyedül egy, a régi, a házassági időszámítgatás előtti boldog konyhában kell növekedni, rendre.

Ha nem lennék özvegyként egyedül, belebutulnék a voltak s a mindenség maradékainak megmagyarázgatásába. Azért írom neked ezt a levelet a székely kopjafa fölé, hogy tudd, amit nem tudhattál meg életedben, mi az annyi öröm után, a tudat birtokában megélni az özvegységet. Bocsáss meg. A saját magam tudatába akarok besöpörni mindent, mert akkor ura vagyok annak.

Azt mondanád egykori szavaiddal, hogy ez is a menekülés formája. Nevet rajtam a leveses cseréptálad a konyha falán. Alatta ott a cserép csupor is, a vörösboros csuprod, a korondi. És ha a maradék testedre gondolok, rémület nélkül közéjük rakhatom magamat is a konyha falára. Nem szégyellem magam, hogy panaszkodom. Keveset vagy nagyon sok évet húztunk le együtt, nem tudom. Alig van erőm ahhoz is most, hogy ennek a levélnek végét vessem: ez és ennyi vagyok, s hogy mennyi voltam, azt te jobban tudod. Lehet-e ébreszteni a tudatot? Most kellene befejeznem.

A délben mintha belealudtam volna a levélírásba a konyhában. Folytatom most. Nem készülök hozzád, de nagyon belefáradtam akkor. Nem tudok mindent felmarkolni, a két csuklóm is remeg kissé. Estefelé elmentem feléd, de nem ki egészen a sírkertig, visszafordultam. A sírkert, az nekem nem a temető. Te vagy a sírkertben és a galambok, a fák, cinkék. A temető a rettenetes való, aminek semmi köze az örökkévalósághoz. A sírkert nem köves, nem sáros, megsimogatható ősszel is. Érzed, hogy a sírkert életes? A sírkerted lakható. De ezt már kérdeztem kezdetben is. Az első leveleim egyikében.

Csókollak. Aludj. Még írok, drága férjem. Mentek feléd mások, de üzenni soha nem akartam, és nem is akarok neked.