A mi Tamásink

Közírók álláspontja, véleménye közérdekű kérdések, gondok kapcsán.

Péter Sándor

2022. szeptember 19., 00:022022. szeptember 19., 00:02

Még jó, hogy nevében ott díszeleg a szóvégi i betű, mert illetlenség lenne a mi Tamásunkról beszélni, ismerve ennek a kifejezésnek nem éppen hízelgő árnyalatát. Testvére ugyan Gáspár néven lett híres, de nem elsősorban a bátyja viselt dolgaiért, hanem mert ő is adott pillanatban tollat ragadott, s megírta önvallomásos kötetét, amely, legalábbis nálunk felé, felnőtt hírnévben testvére magaslatára. Persze, most, születésének 125. évfordulóján (1897. szeptember 19-én született Farkaslakán) illik Tamási Áronról úgy szólni, hogy abból kikerekedjék, nincs, legalábbis nem tudunk róla, aki annyi szépet és jót elmondott volna a székelyekről, mint ő.

Még jó, mondhatnánk, hogy az a pisztolygolyó pont jókor és jó irányba sült el, s imígyen megcsonkítva az egyik kezét, alkalmatlanná tette őt a mezei munkára. Így hát a szülők megfontoltan döntöttek, s küldték őt Székelyudvarhelyre, testvére pedig maradt az eke szarva mellett. Még egy érdekesség az író nevével. Őt ugyanis Jánosnak keresztelte a pap, és így is ismerték elég hosszú ideig, de aztán a kolozsvári egyetemi évek vége felé Jánosból hirtelen Áron lett, és így vonult be az irodalomtörténetbe.

Már túl van a jogi egyetemen, de a Kereskedelmi Akadémián is, banktisztviselősködik, és mint jó székely, elindul ő is Amerikát látni, szerencsét próbálni. A szerencse nekünk is jól jött, mert itt írogatta novelláit, amelyeket aztán kötetbe szerkesztve meg is jelentettek Kolozsváron (állítólag a lap titkárnője babusgatta a délceg székely küldeményeit). A Lélekindulás című kötet aztán a hírnevet is hozta, s azt a bizonyosságot, hogy abban a nagy Államokban, ahol három lényeges helyen is megfordult, semmi nem csillapította a honvágyát, minden írásában csakis és csakis a székelyekről írt.

Ebben a jegyzetben most nem sorolom fel, hogyan is lelte meg a maga helyét, a felfordult világban nekilendült a politikának, a közéletnek, de leginkább az irodalomban érezte otthonosan magát. Akkor is, amikor már Magyarországon és Erdélyben is egy időre mellékvágányra kényszerült. Aztán visszazökkent minden a rendes kerékvágásba, s végső otthonra 1966-ben lelt a farkaslakai temetőben.