A kéz hatalma

Fáradt kezem már nem kerget pillangókat. Reszkető tenyerem nem tud megnyugtatni pihegő madarat. Hisz úgy remeg gyönge kis teste, akárcsak két kezem, ahogy a félénk madárkát tenyerembe veszem. Az öreg kéz már nem épít, csak tataroz. Összegereblyéli évszakról évszakra a lehullott lapikat, feldíszíti vele az élet színpadán bensőd, múltad, emlékeidet. Hányszor hallottam: a jobb sokszor nem tudja, mit csinál a bal. Nemigen foglalkoztam vele, ej, ráérek erre még, gondoltam. De egy dologra rájöttem: a végjáték az ugyanaz, akárhogy kereszteződnek az életutak, egymás nélkül nem lehet legyőzni az élet viszontagságait.
Tekints le rájuk, légy segedelmükre, gondviselő Jóistenem. Jobbod mutatóujja irányként mutatja az utat, amelyen haladni kell. Az utat, ahol a fájdalom szüli az életet, és az élet a fájdalmat. A bal kezed a gyönge simogatás, a vágy, a szenvedély, a szerelem tűzlángja, mely pokolba taszít, vagy éppenséggel a mennyországba emel. És most jól figyelj, mert ha egyszer kialszik a láng, akkor hamuvá ég. Porból lett, és hamuként hullana vissza oda, ahonnan vétetett. Vagy éppen csak folytatás lenne az örökmindenségben? Azt is mondják, hogy semmi sem történik véletlen, hiába lapozod a Sors könyvét, mind ismeretlen fejezet.
Apám keze érintését magamban hordozom. Soha ne add fel! „Csakazértis” lázong minden csepp vérem, ereimben érzem kemény kézfogását. Erős, mint szikla, vaskapocs, ahol a becsület, a tisztesség van. A kettő elválaszthatatlan. Konok, a makacs fajtámból való: voltál, vagy, leszel! Szánts, vess rendületlenül! Míg keményen markolod az ekeszarvát, addig nincs baj, fiam, kezet rá! S a vásár egy kézfogással megköttetett. Markában tartja a jelent, és benne az elvetett jövendőt. Ökölbe szorul, húsodba váj a csontokig. A jobb tényleg nem tudja, mit csinál a bal? De tévedhetnek, nem? Közben nem is sejtik, együtt vívják meg harcukat a létért, a fennmaradásért. Add áldásod rá, gondviselő Jóistenem!
Anyám kezének illatát érzem testemen. Belém ivódott kitörölhetetlenül. Újra és újra felbugyog, mint forrás vize, mely felszínre tör: tisztán, frissen, érintetlenül. Az anyák halhatatlanok, kezük simogatása az öröklét, a boldogság illata az arcodon, és elűzik homlokodról a bánatot. Nekem az ő kezéből kel fel a nap minden reggel, majd beborítja az alkony, amikor lenyugszik napom. Feszülnek az ujjak pattanásig, majd lassan megbékél, pihenni vágyik, lazul a kéz.
A kéz felemel, lehúz, átkarol, eltaszít. Érzed érintését szíveden, bőrödön. Lehet hős, hatalmas vagy a gyávák bátra, egy áldozat az áldozatok világában. A szakadék szélén állsz, zuhansz a tátongó ürességbe, és feléd nyújtja jobbját az életmentő kéz, de akár életet is olthat. Remeg, feszül pattanásig az ujj. Figyeld, érezd az ujjak játékát, a szavaknál sokkal beszédesebbek!
És mi van, ha ökölbe szorul? Vasököl, mely kíméletlenül arcodba csap, ver, ütlegel, míg darabokra tépi szívedet. Kitörli belőled a lelket, megfosztja emlékeidtől elmédet… Uram, kérlek, bocsásd meg bűneimet! – esdekel a kéz. Hiszen Te tudod a legjobban, hogy milyen gyarló az ember.
Áldott legyen kezed, mely, ahol eljár, és amihez hozzáér, útjában virágba borul minden. És megtörténik a csoda. A kezek egymásra találnak, az ujjak egymásba fonódnak. Immár imára kulcsolt kézzel fordítják feléd arcukat Istenem, meglátják a fényt, mely körülvesz, és elűzi a sötétséget. A kéz, melyből életerő árad, megtalálja a maga csendjét, benne a végtelen szerelemet, az örök életet, mert Isten kezében vannak…, és ott vannak a legjobb helyen!

Tóth Margit