A két kőfaragó

Már negyed százada is elmúlt, hogy Zoltánék életébe beütött a mennykő. Derült égből, úgy, ahogy szokott, amikor a leggonoszabb kedvében van. Ez nem az lehetett, amit népünk istennyilának nevez, mert ilyen gonosz csak a pokolból jöhet, valami ördögi vargabetűvel. Nem mintha nem lenne már mindegy, de kellett valamivel áltassa magát a szerencsétlen, ha még ragaszkodni akart hitéhez, mert azt pusztította el a megfoghatatlan hatalom, akiről csak példát vehetett minden istenhívő. Hamu, csak hamu maradt a pokolian elégett emlék, és így a sok lepergett év után már el tudta Zoltán barátom keseregni azokat a napokat egy éjszakába nyúló beszélgetésen.

– Tudod – mondta nekem –, éppen halottak napja előtt történt néhány héttel, és így hervadó és fagyott virágokkal borított síron kellett gyertyát gyújtanom. A korán lehullott és elolvadt hó sáros levében tapodtunk, és nem tudtam sehogyan összeegyeztetni a látványt az emlékekkel.  Az elborzasztóan méltatlan helyzeten azonnal változtatni szerettem volna, de a közelgő tél miatt más lehetőségem nem volt, mint egy kopjafát faragtatni a legrövidebb időn belül. Ez néhány nap alatt meg is történt, mert egy csernátoni mester a kérésemre az erdővidékiek hagyományának megfelelő emléket alkotott. A későbbi rögzítéshez egy csíkkozmási kovácsmester készített odaillő, szép vasazatot, de tavaszig csupán a földbe ásva állott a sírjel. Télen a bőven hulló hó nyugtatta körülötte a szemet. Emlékszem, egy napon a hóban – talán hogy az élőkre emlékeztessen, vigasztaljon –, kisnyúl lábnyomait fedeztem fel, mintha részvételőként járt volna ott… 

A hosszú, szigorú tél után a tavasz első jeleire elindultam sírkőfaragót keresni. Utam az együtt sokszor megcsodált bibliai hangulatú hegy, a Perkő alatt meghúzódó faluba vezetett, mert a hegyláb hatalmas szikláiból szerettem volna egy darabot megfaragtatni. A faluba érve találomra benyitottam egy portára, ahol az udvaron egy öregasszony foglalatoskodott az aprójószággal. Kérdésemre szívesen és körülményesen elmagyarázta, hol találom a faluban a legjobb kőfaragó mestert, sőt még azt is tudta, kinek van engedélye a kőbányából követ kitermelni. Ezek után még némi érdeklődéssel rá is találtam a két kőfaragó testvérre, akik szomorú küldetésem iránti nagy megértéssel hallgatták meg kívánságomat. Mivel szerettem volna minél természetesebb formájában meghagyni a követ, csak a legszükségesebb faragással, azt javasolták, menjünk ki a bányába, és ott magam válasszam ki az emlékjelnek valót.

Rövid beszélgetés után elindultunk a bánya felé. Az úton elmondták a testvérek, hogy csak a napokban tértek haza Bécsből, ahol a Szent István-dóm helyreállítási munkálataiban több székelyföldi mesteremberrel együtt vettek részt. Nem volt nagyon kifizetődő a munka, mert bizony fösvények azok az osztrákok, inkább az ott beszerzett szerszámokban van a haszon, amivel itthon fognak dolgozni ezután. Az ottani kő sem olyan jó, mint a hazai, mert olyan puha – mondta egyikük –, hogy ha a cuga elé bevetné, az is szétrágná egy-kettőre. Vágták is ők szaporán, mint a szappant, hogy haladjanak, legyen valami kereset, ha már odáig vergődtek, mégis odament hozzájuk az egyik helybéli nagyokos, és rájuk szólt, hogy aszongya: lángzám, lángzám! Erre aztán ők még jobban rákapcsoltak, hogy csak úgy porzott az a hitvány anyag. Alig telt valami idő, megint odaszólnak nekik, de most már ketten is nagyon idegesen, és csak németül, ugyanúgy, mint előbb: lángzám, lángzám! Nem értették, mi bajuk van azoknak, míg aztán egyik járt-kelt csíki sorstárs meg nem magyarázta nekik, hogy ez azt mondja, lassabban, lassabban, mert a helybeliek nem bírják a gyors iramot, s még a főnökség is vérszemet kaphat, mind többet követel majd. Azokat a nagydarab köveket se kell aztán olyan sebesen tenni-venni, mert nem várfalat húzunk a tatár ellen, mint odahaza az ősök, van itt elektromos targonca – meg az időből is kitelik.

Hát ilyenformán beszélgetve tette helyre a hangulatomat a két testvér, mire a kőbányához értünk. Isten fizesse nekik, ahogy ők mondani szokták!

A követ kiválasztottuk, a munkát tisztességgel elvégezték. Lassan-lassan én is megnyugodtam – fejezte be barátom azt az éjszakába nyúló beszélgetést.

Török Samu