70 éves a Kínai Népköztársaság

Kínát i. e. 221-ben egyesítette a Csin (Qin)-dinasztia. A világ legősibb folyamatos civilizációja már az ókorban ismert olyan találmányokat, amelyeket Európában csak évszázadokkal később fedeztek fel. A Ming-dinasztia idején, a 15. században a hatalmas hajókból álló kínai flotta szinte az egész világot bejárta, vélhetően eljutott Amerikába is. A Ming-dinasztia uralmát 1644-ben parasztfelkelés döntötte meg, az anarchiába süllyedt hatalmas országot 1661-re a harcias, nomád mandzsuk hódították meg.

Az általuk alapított Csing (Qing) dinasztia lényegében érintetlenül hagyta a társadalmi rendet és a kormányzás rendszerét, bár a számszerű kisebbségben lévő mandzsuk sokáig ügyeltek arra, hogy megőrizzék különállásukat. Hatalmuk megszilárdulása után Kína óriási ütemű növekedésnek indult: területe és népessége is megháromszorozódott, meghódította Tibetet és Mongóliát, a lakosság száma 150 millióról 450 millióra nőtt.

A hatalmas, magába zárkózó ország a 18. század végén stagnálásba süllyedt, s nem tudott ellenállni az európai hatalmak gyarmatosítási törekvéseinek. Az első ópiumháborúban (1840-42) teljes vereséget szenvedett a britektől, akiknek át kellett engedniük Hongkongot, a második ópiumháború (1856-60) után szuverenitásának még nagyobb részéről kényszerült lemondani, immáron Franciaország, majd Poroszország javára is. Egymást követték a felkelések a feudális rendszer és a külföldi elnyomás ellen, a legnagyobbat, az 1899-ben kitört boxerlázadást két év alatt nemzetközi intervenció verte le, Kína ezt követően félgyarmati sorba süllyedt.

A változásra képtelen mandzsu uralmat a Szun Jat-szen vezette forradalom döntötte meg, 1912. január 1-jén kikiáltották a Kínai Köztársaságot, lezárult a császárság több ezer éves története. A köztársaság első éveiben a hatalomért hadurak marakodtak, az egyesítést sikertelenül kísérelte meg a Szun által alapított Kuomintang párt. Az Észak és Dél között kitört polgárháborúban a dél-kínai elnökké választott Szun sem Japántól, sem a Nyugattól nem kapott támogatást, így a Szovjetunió és a szovjet támogatással kibontakozó kommunista mozgalom felé fordult. Szun 1925-ben bekövetkezett halála után a Kuomintang új vezetője, Csang Kaj-sek 1928-ra egyesítette Kína nagy részét, majd megkezdte a leszámolást a kommunistákkal. A Mao vezette Vörös Hadsereg 1934-ben kitört az ostromgyűrűből, és a "hosszú menetelés" során szinte járhatatlan vidékeken tízezer kilométert megtéve két év alatt átjutott Észak-Kínába.

Amikor 1937-ben Japán megtámadta Kínát, az addigi ellenségek kényszerű szövetségre léptek, együtt harcoltak a hódítók ellen, de elkülönülve, más-más frontokon. A győzelem után ellentéteik elkerülhetetlenül újra kiéleződtek, Mao a Szovjetunió, a Kuomintang az Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogatását tudhatta maga mögött. A kommunisták hárommilliós sereggel rendelkeztek, és az ország területének egyharmadát tartották ellenőrzésük alatt, hadianyaggal a szovjetek látták el őket, és a földreform ígérete miatt a nincstelen paraszttömegek is melléjük álltak. Az amerikaiak a Kuomintang harcedzett és jól kiképzett erőit a japán kapitulációval egy időben légi úton szállították az ország nyugati részéről délre és a tengerpartra, Csang mintegy négymilliós hadserege ellenőrizte a nagyvárosokat és az ipari bázisok nagy részét. A két fél között tárgyalások kezdődtek koalíciós kormány létrehozataláról, de ezek kudarcba fulladtak, és 1946 júliusában kiújult a polgárháború.

A létszámban és felszereltségben is hátrányban lévő Vörös Hadsereg a passzív védelem taktikáját választva kezdetben területeket adott fel, kerülte az összecsapást, de igyekezett felőrölni, elszigetelni és a városokba szorítani ellenfelét. A harcmodor sikeresnek bizonyult, az erőviszonyok fokozatosan kiegyenlítődtek. A Kuomintang hadserege és harci morálja folyamatosan gyöngült, a lakosság egyre inkább ellenük fordult, miközben a kommunisták erősödtek. Az ellenségtől zsákmányolt tankokat és nehéztüzérséget is bevetve 1947-ben már ők lendültek ellentámadásba, a falvak és a vidék után - olykor hatalmas áldozatokat követelő ostromok után - egyre több nagyváros is uralmuk alá került. Három nagy hadjáratban felmorzsolták a Koumintang elitegységeit, melynek kormánya 1949 folyamán előbb Nankingból, majd Kantonból és végül Csengtuból is menekülésre kényszerült. Csang Kaj-sek megmaradt kétmillió emberével 1949 decemberében Tajvan szigetére vonult vissza, ahol létrehozták a Kínai Köztársaságot.

A totális győzelmet arató kommunisták bevonultak Pekingbe, amelyet az ország fővárosának nyilvánítottak. A Kínai Népköztársaság kikiáltására 1949. október 1-jén került sor, a proklamációt Mao Ce-tung olvasta fel Tienanmen tér kapubástyájának mellvédjéről, ahonnan ma gigantikus portréja tekint le a járókelőkre. Mao az új kormány megalakulását is bejelentette, amelynek elnöke ő maga lett, az új állam létrejöttét katonai parádéval, majd felvonulással ünnepelték meg.

(index)