Buzánszky Jenő: mi a szurkolóinkért játszottunk

– Egyik kedvenc vidéki csapata a Videoton. Miként élte át, hogy a székesfehérvári együttes történelmi tettet hajtott végre, kiverve a török Trabzonsport bejutott az Európa Liga csoportkörébe?

– Úgy gondolom, ahhoz, hogy a magyar labdarúgást európai viszonylatban megint úgy értékeljék, ahogy mi szeretnénk, nagyon sok dolgot meg kell tennie az egyesületeknek és játékosoknak egyaránt. Hiszen tudjuk, a futball nem önmagáért van, hanem a közönségért, a magyar emberekért. Itt nemcsak a kluboknak, hanem a játékosoknak is érezniük kell azt, mit kell tenni a magyar futball felemelkedéséért és azért, hogy a magyar embereknek örömet szerezzenek. Mi annak idején kiváló eredményeket tudtunk elérni, eredményességünket mai viszonylatban is nehezen tudják überelni. 49-szer voltam válogatott, azokon a meccseken csak háromszor szenvedtünk vereséget. Én azt szeretném, hogy a jelenlegi magyar játékosok érjenek el még jobb eredményeket, és szerezzenek nekünk örömöt. Mi szégyelltük volna magunkat, ha csak ennyi ember lett volna kíváncsi ránk a Népstadionban, a Puskás Stadionban vagy bármelyik másik európai stadionban. Tehát a futball nem önmagáért van, aki a címeres mezt felveszi, az a nemzetet képviseli, és az a célja, hogy örömet szerezzen. Hála Istennek, a londoni olimpián a magyarok ezért mindent megtettek.

– Román–magyar párharc várható hamarosan a világbajnoki selejtezőkön. Milyen végkimenetelre számít?

– Nagyon nagy dilemmában vagyok, hiszen mindenki tudja, mekkora verseny és rizikó van benne, ha két szomszédos ország mérkőzik. Hogy lesz, mint lesz? Nagyon nehéz megmondani. A magyar csapat a felkészülési mérkőzéseken nem találkozott erős csapatokkal, így az elért eredményekre sem lehet azt mondani, hogy igen, jól szerepeltünk. Az is fontos, hogy a játékosok érezzék át, mire hivatottak, mit kell csinálniuk. Az első perctől az utolsóig fizikailag és lelkileg, minden tekintetben meg kell szakadniuk annak érdekében, hogy eredményesen tudjanak lejönni a pályáról. És akkor jön az elismerés, amikor azt hallja a tribünről a több tízezer drukkertől, hogy „Hajrá, magyarok! Szép volt, fiúk!”

– Van kedvenc futballistája?

– Nekem soha nem volt kedvencem, hiszen a kedvenc játékos sem tud minden mérkőzésén kiemelkedőt mutatni, neki is vannak gyengébb napjai, ami nem jelenti azt, hogy rossz játékos és nem a válogatottban a helye. Az a jó játékos, aki a pályán megtesz mindent annak érdekében, hogy győztesként távozzon, és ki tudja szolgálni a szurkolók igényét.

– Akkor a mentalitástól függ?

– Igen. A játékos át tudja értékelni, hogy milyen feladatot vállal, milyen feladatot bíztak rá, azért mindent megtesz. Minden embernek két ereje van, a fizikai és a lelkierő. A futballban mindig azé a labda, aki gyorsabban tud futni, mint az ellenfél. A lelkierő pedig ahhoz kell, hogy motiválja akkor, amikor rosszul játszik vagy fáradtan nagyot kell sprintelnie. A háborúkban a tábornokoké a főszerep, békében a sporté és a kultúráé, ezzel egy nemzetet meg tudnak ismertetni a világgal. Az Aranycsapat eredményessége ezt a kis csonka országot felrepítette a világ tetejére, sikereink 1954 után a mai napig is benne vannak a messze élő emberek tudatában. Szeretném, hogy legyen utánunk egy Ezüstcsapat vagy akár egy Gyémántcsapat, aminek még jobban örülnék. A magyar embereknek nagy szükségük van a lelki elégtételre, sikerekre és örömökre, bennem már csak az van, hogy ezt én is megérjem.

– Legkedvesebb emléke?

– Nehéz eldönteni, válogatott pályafutásom alatt három vereséget szenvedtünk. A világbajnokságról és az olimpiáról is rengeteg a kellemes emlék. Meg ott van a 6–3, amit nem is mi neveztünk az évszázad mérkőzésének, hanem az angolok, bízva abban, hogy megvernek minket. Én azt szoktam mondani, ami 90 évig sikerült, hogy otthon nem kaptak ki, ebben a 90 percben már sikerült. Tehát lényegében ezek az eredmények azok, amelyek a magyar nemzetet fel tudják röpíteni a világ tetejére.

– Korábban említette az olimpiát.

– A londoni olimpián egy tízmillió lakosú ország, mint a miénk, óriási eredményt tudott elérni. Összehasonlítva más országokkal, ahol sokkal nagyobb a választási lehetőség, mégis ennyi jó sportolót tudtunk kinevelni, akik óriási örömöt szereztek nekünk. Látván őket kijelenthető, érdemes magyarnak lenni.

– Ha lejátszanánk egy képzeletbeli mérkőzést az Aranycsapat és a világ jelenlegi legjobb csapatával, legyen szó a Real Madridról vagy az FC Barcelonáról, milyen eredmény születne?

– Ez egy olyan kérdés, amire sokféleképpen lehet válaszolni. Függ attól is, hogy ki milyen formában van. Jelenleg azt mondanám, hogy nagyon nehéz lenne a mi stílusunkkal, azzal a 4–2–4-es felállással játszani a modern futballban. Ma más a játékstílus, amit mi műveltünk az évek során, az megváltozott. A mai viszonylatban nézve mi öt csatárral játszottunk, sok esetben felfutott Bozsik is, akkor már hatan voltunk elöl, ma már csak egy-két csatár van. Nekünk egy célunk volt, hogy mindig egy góllal többet rúgjunk az ellenfélnél, és nem az, hogy kivédekezzük a mérkőzést, hogy ne kapjunk gólt. Tehát tudni kell, hogy az ellenfél kapuja azért van, hogy mi bevegyük, míg a mi kapunk azért van, hogy megmentsük a góltól. A védelemnek és a támadásnak pedig össze kell dolgoznia. Az embernek előre kell néznie, nem hátra, mi mindig azon gondolkoztunk, hogy miként vegyük be az ellenfél kapuját. Ezt ajánlom a mai generációnak is, hogy nézzék át azokat a videókat, amiken mi annak idején játszottunk. Most is sokszor hallom, hogy sokan visszanézik azt a 6–3-as meccset, és elmondják, hogy húha, hát hogyan lehetett ilyen jól játszani. Mindig azt válaszolom, úgy lehet így játszani, hogy mindenkinek a lelkivilága rendben van, és csak az a célja, hogy örömet szerezzen a szurkolóinak. És nem a pénz vezérli.

Buzánszky Jenő, az Aranycsapat egyetlen vidéki tagja

A legendás hátvéd 1925. május 4-én született Újdombóváron, középiskola után a MÁV Vasúti Tisztképzőjét végezte el. Pályafutását a Dombóvári Vasutasnál kezdte (1938–1946), majd következett a Pécsi VSK (1946–1947). Dorogra 1947-ben került vissza, a csapat többször is nevet változtatott: Dorogi AC (1947–1949), Dorogi Tárna (1949–1950), Dorogi AC (1957–1960). Itt 274 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt, az NB II-ben 56 mérkőzésen lépett pályára. Hivatalos bajnoki találkozóin 25 gólt rúgott, kétszer is megválasztották a vidék legjobbjának.

1950 és 1956 között 49 alkalommal szerepelt a válogatottban, tagja volt az olimpiai győztes csapatnak 1952-ben Helsinkiben. Játszott 1953-ban Londonban, Anglia ellen az évszázad mérkőzésén. Az 1954-es világbajnokság mind az öt mérkőzésén játszott, így a berni döntőben is, ahol ezüstérmet szerzett a csapattal. Profi pályafutása után a Testnevelési Főiskolán szerzett diplomát szakedzői tagozaton 1964-ben. 1960 és 1972 között volt edző, ez idő alatt a Dorogi Bányászt és az Esztergomi Vasutast irányította. Városának, Dorognak a stadionja 2010 májusától a Buzánszky Jenő Stadion nevet viseli.

Buzánszky Jenő tudásával jelenleg is aktívan támogatja a magyar futballt, hiszen a KÉSZ Labdarúgó Akadémia „Új Utakon” programjának szakmai felügyelőjeként és védnökeként segíti az utánpótlás-nevelést Magyarországon és Erdélyben egyaránt.

A Nemzet Sportolója a hét évvel ezelőtti pusztító árvíz után fáradságot nem ismerve, önzetlenül segítette a farkaslaki közösséget, 2006-ban a falu díszpolgárává avatták.Az Aranycsapat legendás hátvédje, Buzánszky Jenő visszatérő vendége a farkaslaki Szenes Napoknak. A község díszpolgárának megválasztott labdarúgó már 88. életévét tapossa, úgy látja, hogy kimagasló sikereket csak igazi elhivatottsággal lehet elérni.