Varázslat

A kályhában pattogó tűz arany fénycsíkokat rajzolt a szoba falára. A súlyos, vastag paplan alatt olyan meleg volt, hogy a kinti kegyetlen hófúvás onnan csak érzékcsalódásnak tűnt. Sülő kalács illata, gyógynövényekből főzött, citrommal és sok cukorral ízesített csodás tea íze, vattapamacsokkal díszített karácsonyfa, amely havas fenyőt idézett – ilyen volt a karácsony időszaka a nagyszülőknél.

Akkoriban, esti mesét hallgatva, el sem tudtuk képzelni, hogy mindez egyszer megváltozik. Az, hogy minden télen falun vakációzunk, hóembert építünk, legózunk és mesélünk, ajándékot és rengeteg ölelést kapunk. Hogy a nevetésről szól minden nap, és hogy minden, ami valóság, csupán játéknak tűnik. Nem gondoltuk, hogy a játék egyszer véget ér: hogy azok, akik fontos szerepet töltöttek be az életünkben, nem mindig lesznek mellettünk. Én ugyan sírtam néha lefekvés előtt, amikor képzeletem az öregkorba repített, és felötlött bennem, hogy aki azelőtt nem sokkal jó éjt kívánt és megpuszilt, akkor már nem lesz. Azonban előbb-utóbb elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, mondván: biztos, hogy nagyon sokáig nem válik valóra.

A távolinak hitt szomorú jövő azonban tavaly elérkezett. Egy nevető, finomságokat készítő, örökké gyermeki nagymama eltűnt az életünkből. Azt hiszem, eltűnt vele a gyermekkorom is – sem a születésnapi torta, sem a karácsonyi kalács, sem a díszes fenyőfa, sem a kályhatűzzel aranyozott téli esték nem lesznek többé ugyanolyanok. Attól féltem, el is fogom felejteni mindazt, ami vele kapcsolatos: hogyan nevetett, milyen volt süteménye íze, hogyan mondta esténként kedvenc meséinket. Az idei ünnep azonban csodát rejtett: egy meglepetés hozta vissza emlékét, s tette olyannyira élővé, hogy könnyem is kicsordult tőle.

A karácsonyi vásáron testvéremmel sétálva s az ajándékozáson egyre feszültebben töprengve megszólított egy fiatal elárusító: saját készítésű teájukból kóstolót kínált mindkettőnknek – valószínűleg, mert látta, hogy didergünk. „Van belőle bőven. Ha kértek még, csak szóljatok!” – biztatott barátságosan, s megfagyott kezünkbe adta az egy-egy pohár gőzölgő italt. Nem is gondoltam, hogy az idei karácsony egyik legszebb pillanata vár rám: hogy azon az estén egy kis pohár tea visszarepít a gyerekkor mesevilágába – ahogy belekortyoltam, csak annyit éreztem, hogy nagyon is ismerős az íze. Kishúgom segített: „olyan, mint a mama teája volt”.

Gyorsan félrehúzódtam, mert kicsorduló könnyeimet lehetetlen lett volna visszatartanom. A csikorgó hidegben, a forró teával teli pohárkával a kezemben, a nézelődők közt az út közepén állva egy pillanatra kiszakadtam a világból. Képzeletben újra öt-tíz éves voltam, a dunyha alatt feküdtem, mezítláb rohangáltam a szobában, mesét hallgattam és a duruzsoló tüzet, s újra távoli jövőnek tűnt a közelmúlt. Kisírt szemekkel aztán visszatértem a standhoz, és megvettem egy adagot abból a teafűből, amelynek aromáját oly régóta nem érezhettem már.

Mintha varázslat lenne: egy főzet teával most már visszaidézhetjük a múltat, újra belekóstolhatunk a gyerekkorba. Így egy kicsivel újra közelebb érezhetjük magunkhoz annak az embernek az emlékét, aki annyira hiányzik az ünnepi asztal mellől. Talán a vattapamacsok is újra felkerülhetnek a karácsonyfára. Talán megőrizhetünk mindent, amit nagymama adott nekünk.