Rovatok

Sajátságos helyzetünk olyan jó száz éve sorstragédiák sorozatát hozta számunkra – nem mintha azelőtt nem bővelkedtünk volna ilyenekben – amit aztán több-kevesebb beletörődéssel viseltünk. Mást ne mondjak, két pusztító, vesztes háború után a múlt század közepén kulákosították a falvak legderekabb embereit, elvették mindenüket, néha még az életüket is. A sors különös fintora, hogy magyar gyilkolta a magyar embert az autonóm tartományban, tóthzolik, lőtelászlók lőtték az elrettentő példának kiszemelt magyar kulákokat Vadasdon, Nyárádszeredában, Vadadban, Udvarfalván s egyebütt, mindezek ellenére az életnek mennie kellett tovább, megszoktuk a megszokhatatlant, kibírtuk a kibírhatatlant, sorstragédiák – mert valódi tragédiaként élték meg a vagyonelkobzást, a hozzátartozók elhurcolását, megölését – szegélyezték az életutakat.

Az egyéni tragédiák, a gulágok, Duna-csatornák mellett volt nekünk közösségi tragédiánk is, ott van mindjárt a dicső szocializmus falurombolásos korszaka, amikor egyetlen tollvonással településeket lehetett leradírozni a térképről, eltüntetni négy-ötszáz éves közösségek fészkét, hagyományait, épített örökségét. És tették ezt velünk olyan természetes nyugalommal, mintha valóba ez volna az élet rendje, a fejlődés velejárója, s akadtak olyanok, akik ezt el is hitték.

Itt van mindjárt a székely szombatosságáról híres Bözödújfalu elárasztása. Annak kapcsán, hogy múlt vasárnap ledőlt, összeomlott az utolsó még álló tanúja az egykori létének, a katolikus templom tornya, egy egész sor írás látott napvilágot erről szerte a világban. Főként pedig a világhálón. S mert az emberek szeretnek túlozni, nem kevesen a hajdani diktátor, Ceauşescu utolsó rúgását vélték felfedezni a torony leomlásában. Mert kézenfekvő diktátort emlegetni, főleg olyanoknak az, akik azt a korszakot meg sem érték, vagy kisgyermekként élték át. Pedig, ha egy kicsit belegondolnának, vagy utánanéznének a dolgoknak, menten világossá válna, hogy a történéseknek nem az volt a sora. Az igaz, hogy a diktátor falurombolásos dühöngése indította el a folyamatot, de nem ő végezte be. A kitelepítések 1989-ben ugyan elkezdődtek, de a falut 1993-ban árasztották el vízzel. És akkor már három éve feküdt a diktátor a ghenceabeli betonszarkofágban. Három évvel a módszerváltás után. Azon lehet – és talán kellene is – vitatkozni, hogy akkor, \'93-ban meg lehetett-e menteni Bözödújfalut. A részben már kiürítettet.

Mert ki is volt hatalmon \'93-ban Romániában? A korabeli dokumentumok szerint a \'92-es parlamenti választások után a következő volt a pártonkénti megoszlás: a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontjának (FDSN) 166 képviselője ült az alsó- meg felsőházban, a Romániai Demokratikus Konvenciónak (CDR) 116, a Nemzeti Megmentési Frontnak (FSN) 61, a Románok Nemzeti Egységpártjának (PUNR) 44, az RMDSZ-nek 39, a Nagyrománia Pártnak (PRM) 32, a Szocialista Munkapártnak (PSM) meg 18. Nem lehetett volna meggyőzni ezt a „népképviseletet” az elárasztás szükségtelenségéről? Miután legtöbbjük nevében szerepelt a demokratikus megnevezés. Nem lehetett volna meggyőzni őket, hogy változtassák meg a diktátor-tervet, hagyják élni, visszanépesülni azt a falut? Annál is inkább, mert \'89 előtt a falurombolás nemzetközi tiltakozásokat váltott ki. Próbálkozott-e legalább valaki a falu megmentésével? A diktátornak megvannak a maga bűnei, és nem is kevés. De ne próbáljuk a vízzel való elárasztást is ráírni a számlájára. Az már az új korszak sara.