Területi igény

Az utóbbi hetekben többször is megfordultam olyan falvakban, amelyek az 1968-as közigazgatási átrendezés során vagy máskor kimaradtak az ún. székely megyékből. Azt lehet mondani, hogy elcsatolták őket, leszakították, kitépték a megszokott közigazgatási rendből. Időnként felröppennek bizonyos hírek, hogy minket is úgy, ahogy vagyunk, Üknyéddel, Jásfalvával, Csejddel, Cséjével és Szencseddel együtt összecsapnak vagy szétosztanak. Hol a Moldvával való összecsapatással, hol pedig a Dél-Erdélyhez való odakapcsolással riogatnak. Úgy szét lehet kapkodni ezt a Székelyföldet – amelynél kisebb önálló állam csak Európában van kilenc –, hogy többet a kutya sem emleget minket entitásként. A legendáknak, a meséknek is aztán annyi, legfennebb valami kevésbé látogatott internetes portálon lesz valami periférikus tartalom róla, s pár elszánt és őrült blogger fog háborogni az igazságtalanságon a továbbiakban, de súlytalanul, kevés hatással, üres morfondírozás és egyszerű hobbi lesz csupán a ténykedésük.

Magyarhermányban voltam, aztán Homoródjánosfalván, s bizony úgy élnek arrafelé mostanában is az emberek, hogy számukra Udvarhely felé halad az az országút, amelyen először kiléptek s kilépnének ma is a világba. Lehet, hogy a mai megyeközpontjuk felé könnyebben eligazodnának, de benne van a vérükben a régi beidegződés, az a rend, amelyre szívesen emlékeznek az idősebbek, s a fiatalok is eltanulják tőlük az érzelmes földrajzot. Jó érzés ilyen helyeken járni, s jól esik ígérgetni, mint holmi helyi érdekű uralkodó, mint a legfőbb néptribunusi cím vagy a rabonbáni hatalom várományosa, hogy a székely anyavárosban – itt, Szoborlandben – gondolunk rájuk, hogy megvan még a változtatási szándék, a kedv, a hit. Mondogatjuk nekik, hogy nem! nem! soha!, az nem lehet igaz! Így nem járja! Bár mi magunk tudjuk a legjobban, hogy egy esetleges közigazgatási revízióban az érdekérvényesítő képességünk a nullával egyenlő. Zéró. Ha lehet így mondani, még semmibb: mínusz zéró, mert annyira tökéletlenek vagyunk, hogy még a biztosat is képesek vagyunk elrontani, s kihányjuk a legízletesebb ebédet is, mert bor helyett képesek vagyunk epével áztatni a gyomrunk. Csakazértis.

Hitegetni azonban kell, illendő, édes leszaggatott periféria! Megnyugtató érzés lehet az odakint levőknek a területi igény emlegetése, s számunkra önámítás, hogy él bennünk még némi tűz, s van itt bőven az oly szent akaratból és elszántságból is maradvány.

Ha tudnák azonban, hogy mi is a legfőbb itt valójában, akkor nem kívánkoznának a Székelyföld történelmi kebelére. A romlás és a rothadás lassú, de biztos. Lehet, hogy a naivak nem látják, de csak az ige, a cafrang, a vitézkötés és a Kodályok-, Bartókok-, Lajtha Lászlók-gyűjtötte holmi tart össze, ha a kottákat leporoljuk. Meg a falunapok hajnalig tartó részegsége. A jövőre-veled-ugyanitt önámítása. Lassan mindent elfelejtünk, és olyan, mintha idegen akcentussá satnyulna romló beszédünk által a tájnyelv savanykás íze, s még azt is lenézzük, aki úgy köszön, hogy Isten áldja meg. Mert a Szép napot! giccses és satnya módja járja minálunk. A kertekben rothad a szilva, az alma, a körte – pedig igencsak adakozó kedvű volt helyenként az aszály sújtotta föld –, reccsen az ág a túlérett gyümölcstől, és időnként újrafestik az egykori hagymaágyásba döfött For sale – Eladó táblát. Egy angol ötezerért bennvalót vett, mert totálkáros Huni-Boti-Levi-Robi barátunknak lízingre kellett a zsé...

Nem mondjuk, nem mutatjuk ezeket az apró hiányosságokat. Úgy élünk, mintha operettben, mintha változatlanul állnánk a helyünket az évezred zivatarában, pedig a Vácmányon a süldő pincér meg sem nyekken magyarul, eszébe sem jut, hogy a vendég kedvéért úgy illene szólnia, ahogy kell, persze csak akkor, ha nem lenne mafla a betérő, de a borravalót azért beleérzi a számlába, mert ami jár, az jár, a jöttmenttől még inkább szedendő a sáp. A csubuk. Mert a bennszülött olyan, mintha hülye lenne, s még az ország nyelvét sem érti rendesen. Azt a másikat. Vagy váltsunk át angolra?
Jók a perifériák. Kellenek. Főleg azért, hogy tartást tanuljunk tőlük. A mi satnya gerincünkről pedig ne essék egy árva szó sem e helyt!