Templom és iskola

Ha baj van kicsiny házunk és hazánk táján, mindig elővesszük ezt a két bűvös szót. Mint valami utolsó kapaszkodót, végső menedéket, úgy emlegetjük őket. Baj pedig mindig van. Feszt. Adódik. Lesz. Meggyűjtik nekünk. Ha akarjuk, ha nem. És mi is szerzünk magunknak. Trianon óta vagyunk így vele, és leszámítva pár szabad lélegzettel megáldott pillanatot, általában úgy élünk, hogy folyton szükség van ezekre a kapaszkodókra.

Az biztos, hogy imádkozni sehol sem tudunk úgy – ha egyáltalán még emlékszünk az imákra ebben a valutákat konvertáló, pénzek átutalásától és megnyert projektektől függő világban –, mint abban a gyermekkori templomban, ahol annak idején ministráltunk vagy kátét tanultunk, amelynek piacán konfirmáltunk vagy kimondtuk azt a bizonyos boldogító és egyben a kötelességek önként vállalt jármát jelentő igent. Felekezetfüggő, de általánosan igaz és fennálló e gyermekkorból származó ragaszkodás. Még akkor is, ha tagadjuk, s akkor is, ha a változó idő és a posztindusztriális arrogancia éppen elhomályosítja bennünk az emlékeket.

Az iskola pedig számunkra az a hely, ahova szüleink annak idején beírattak, mondjuk nyolcadik után, s ahol csak bizonyos vizsgák árán, valamiféle tudás, némi befektetett munka jeleinek felmutatása révén tudtuk megvetni lábunkat annyira, hogy végül eljutottunk az érettség fokáig. Aztán olyan szép, olyan felemelő volt kimondani, hogy „búcsúzunk és elmegyünk”, mert a vállunkra vetett batyuban éreztük a hamuban sült remény melegét s azt a biztatást, amely elégnek bizonyult az útra. Elmentünk, hogy aztán jöhessünk. Többé-kevésbé sikerrel, hiszen itt vagyunk, s lám: él a hely, él a város is, amely elindított, megvan az iskola, a templom úgyszintén, és szép lassan mi is hozzáadjuk minden tehetségünket, hogy teljes arcunkkal beépülhessünk a falakba. Mert általunk is épül a jövő.

De mit mondhat ma az a fiatal, aki június elején úgyszintén vállára vette azt a fajta batyut s ugyanúgy ballagott, mint mi, az előtte járók pár évvel, évtizeddel ezelőtt, de mégsem jutott el sehová? Mind ott ültek az éppen szolgálattevő nagy, fontos és okos emberek az emelvényen ekkor is, hatalmas szavakat fröcsögve bele a mikrofonba, hogy a város és az alma mater s az ősi iskola visszavár, mert „áldjon vagy verjen sors keze”, a kijelölt hely, a háznak és sírnak való birtok s minden, mi e két végpont közt található, az mind ideköt. Szó esett a lelki GPS-ről, amely innen indít és ide viszonyít minden egyebet, Eldorádót és Amerikát. Vajon hogy érezhet, mit érezhet most az, aki nem passzírozta át magát a vizsgák zsiliprendszerén, hogy papírja legyen az érettségről? És komolyak-e azok a felelős emberek, akik fent a pulpitusnál beszéltek? Miféle búcsúzást és elmenetelt emlegettek, ha nincs matúra, sem biztosan kéklő messzeség? És miféle szerencsés hazajövetel lehet ebből az átverésből?

Ma már nincsenek távolságok. Huni, Melcsi, Jóska, Bogi és még körülbelül tizennégyen a XII. B-ből elhúztak egy dániai vagy német rabszolgapiacra. A legújabb kori proletársors füstje lengi körül őket, bár eurót használva a hirtelen kitárult világban ők ezt csillagporos aurának érzik. Egyelőre.
Egyébként – megjegyzem – unokaöcsém retorikai kísérlet gyanánt a falaknak prédikált múlt vasárnap. Kellett neki ez a gyakorlat a teológián. Abban a lelkileg fontos templomban. Azért mégsem volt teljesen üres, három ember és nyolc asszony volt benne.

Felgyalogoltam a minap a Szent Miklós-hegyre, hogy közelről lássam az iskolafalakat, beszívjam odafent a jól ismert fák illatát és lenézzek egy pillanatra az alant önfeledten élő hétköznapi városra. És megnyugodtam. Minden a helyén volt, a legnagyobb rendben találtatott. A tábla is ott volt a suli előtt, amely immár évek óta rendületlenül figyelmeztet az omlás- és életveszélyre. Állítólag ökölnyi vakolat- és majolikadarabok szotyognak időnként a falakról, és a szarufák is bármikor megroggyanhatnak a cserepek súlya alatt. Mert csak az biztos manapság, ami omlatag és múlandó. Bennünk is: a málladozó templom s az iskola…