Szigorúan ellenőrzött magyarok

Megdöbbentő volt látni a héten a Duna TV által műsorra tűzött, a tavalyi Tusványoson bemutatott Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilmben azt az elképesztő gonoszságot és eme gonoszságot kiszolgáló, olajozott gépezetet, amivel a román államhatalom és annak eszköze, a Szekuritáté nevű politikai rendőrség behálózta az egész erdélyi magyar társadalmat, ahogyan beszerezték az információkat és mire hasznosították ezeket. A filmben Márton Áron és Tőkés László megfigyelési iratcsomóinak megelevenítése által kézzel tapinthatóvá válik a valóság. Nem csak arról van szó, hogy levéltári dokumentumok által visszaidézhetővé válnak a történelmi tények: a filmnek köszönhetően részesévé válik az ember a történelemnek, felidéződik a történelmi korok hangulata, s az az egész pszichózis, aminek következtében ez az őrült rendszer, a kommunizmus évtizedekig működhetett.

De a történelmi tényekről is többet tudunk meg vagy fogunk fel így, hogy (szinte) főműsoridőben szembesülünk a besúgók, ügynökök kilétével polgári név, foglalkozás és fedőnév szerint, miközben a képernyőről az érintett fotója néz szembe velünk. Jobban el tudjuk képzelni, micsoda megrázkódtatás bárki számára, ha kiderül, hogy az a személy, akit közel engedett magához, befogadott családjába, tulajdonképpen ellene dolgozik és ártani akar. Márton Áronnak gyakorlatilag az egész környezete be volt szervezve a titkosszolgálatba, beleértve a gyóntatópapját is. Tőkés Lászlónak is a közvetlen környezetébe férkőzött be az államhatalom, amelynek képviselője napi szinten küldött jelentéseket a Szekunak, miközben részt vett a családi ünnepségeken, a születésnapokon, sőt: elvette feleségül a család egyik tagját.

A levegő is beleszorul az emberbe, mikor ezek a tények egy ilyen dokumentumfilm segítségével igazán tudatosulnak benne. Mert más dolog találkozni egy száraz információval, s más dolog látni a besúgó vigyorát Tőkésék családi videofelvételén.

Ezekkel a bűnökkel, aljasságokkal társadalmunk még mindig nem számolt el sem saját maga, sem az áldozatok előtt. Azok, akik megpróbálják felvenni a harcot, rövid úton marginalizálva vagy diszkreditálva találják magukat. Mintha a Szekuritáté még mindig dolgozna a háttérben...

S e dokumentumfilmet nézve tulajdonképpen ez tudatosul bennünk: igen, a mára átkeresztelt Szeku még mindig ott dolgozik a háttérben. Hallva az 1989 előtt jelentések bikkfanyelvű szövegében minduntalan előforduló sablonokat, a „soviniszta, nacionalista, revizionista” magyarokra és „köreikre” történő állandó utalást, furcsa kontinuitást vélhetünk felfedezni az államhatalom titkos tevékenységeinek akkori és mostani mozgatórugói között. Vajon ha elénkbe kerülne egy mostani titkosszolgálati jelentés egy Wass Alberttel kapcsolatos rendezvényről, az autonómiatüntetésekről, vajon nem fedeznénk-e fel benne ugyanezeket a fordulatokat? S miközben a felszínen állítólag lezajlott egy rendszerváltozás, a titkos háttérben nem még mindig tőlünk, „soviniszta” magyaroktól féltik a román nemzetállamot?

A filmet nézve jobban látjuk azt is, hogy mennyire megosztottak és gyengék vagyunk mint nemzeti közösség. A román államhatalomnak különböző érdekektől vezérelve egyre-másra feküdtek le az értelmiségiek: tanárok, mérnökök, papok és püspökök. S tudjuk: az árulók ma is itt vannak. Megdöbbenve hallottam például a minap, hogy miképpen volt bevett szokás még néhány évvel ezelőtt is Székelyföldön tevékenykedő, helyi vállalkozásokba románokat behozni amúgy haszontalan munkaerőnek, „főnöknek” a céghez azért, hogy megszabaduljunk a román állami szervek „túlzott figyelmétől”. Amikor ezt tettük, akkor is árulást követtünk el a nemzeti közösség ellen, hiszen hozzájárultunk a mindenkori román hatalom által hivatalosan soha be nem ismert, de soha meg nem cáfolt nemzetiségi politikájához: Románia magyarok által lakott területeinek elrománosításához.

Meggyőződésem, hogy a mai napig ez az igazi tét. S jusson ez mindig eszünkbe, amikor a látszólagos közvitában régiósításról, autonómiáról hallunk.