Rovatok

Láttam már sok mindent a világban és itthon is, de még mindig képes vagyok megdöbbenni azon, hogy a magyarországi közbeszédben néha mennyire elbeszélünk egymás mellett. Még a szavaink sem közösek, nem ugyanazt jelentik az egyik félnek, mint amit mondanak a politikai paletta másik oldalán állóknak. A szimbólumokról nem is beszélve – most épp a székely himnusz körül kibontakozott vita kapcsán volt alkalmam alaposan meglepődni. Ráadásul meg is szólíttattam, pontosabban a határon túli magyarok nevében fogalmazott meg valaki olyan szentenciát (természetesen itt, Budapesten), amit nem hagyhatok szó nélkül. Sem magyar állampolgárként, sem székelynek születettként.

Ha valakinek labilis a vérnyomása, nem ajánlom, hogy megtekintse A székely himnusz új divatja című videót a Népszabadság honlapján. Sokfelé kíváncsiskodó (idézet a videó fülszövegéből) népszabadságos kollégámnak az is belefért, hogy zenei-irodalmi értékei alapján elemeztette ezt a „középszerű műdalt\", ahogyan korábban Dessewffy Tibor baloldali szociológus minősítette a szerzeményt. Véleményük hamar kiderül, amikor a Gyere, Bodri kutyám kezdetű nótával tették egy sorba, hogy aztán megtudjuk: a dalnak zűrös az egész metaforarendszere (de azért végül is érthető, csak nincs igazán kitalálva), Kányádi nem engedett volna meg magának ilyen gyenge rímeket, nincs benne himnikus jelleg, és egyébként is; a vége nem rímel. A nagy gyomorrúgást azok is megkapták, akiknek még így is tetszik: a mindent jobban tudók szerint ők azok a Budapesten élő, hatvan év fölötti, a konzervativizmust tippelgető, de azért a kommunizmusban fél lábbal még benne lévő emberek, akik azt hiszik, hogy ez a fércmű jelenti az összetartozást.

Bevallom, amikor a Ceauşescu-rendszer legsötétebb éveiben lopva, halkan elénekeltük ezt (jó esetben csak egy hatalmas verést, rosszabb esetben kényszermunkát vagy börtönt kockáztatva érte), nem gondolkodtunk azon, hogy mekkora nyomot hagy a zenetörténetben, vagy netán szövege megfelel-e kényes ízlésű budapesti ítészeknek. Egy közösség himnusza nem zeneesztétikai kérdés, és ily módon elemezni legalább akkora modortalanság, mint a nagymamánál elköltött pompás vasárnapi ebéd után hangosan azon morfondírozni, „mennyire megereszkedtek az öreglány mellei\".

Sokat járok a világban, többször volt alkalmam meghallgatni távoli országok himnuszait. Soha nem jutott eszembe arról gondolkodni, mennyire jó a dallam vagy a szöveg, inkább meghatódva és picit talán irigykedve néztem, ahogy szívre tett kézzel éneklik, arcuk kivirul, láthatóan nagyon sokat jelent nekik ez valahol legbelül. És sokszor voltam szomorú magyarországi eseményeken, például iskolai ünnepségeken vagy másutt, amikor a műsorvezető azt mondta fahangon: és most hallgassuk meg a magyar himnuszt. Nem elénekelni hívott, hanem meghallgatni, lehetőleg unott arccal, csak hogy teljen az idő. Jólesik azt is tudni, hogy van olyan, távolba szakadt magyar zeneszerző Debály József Ferenc személyében, aki két latin-amerikai országnak is tudott az ottani szívekhez szóló, érvényes zenei gondolatokat megfogalmazni, így az ő szerzeményei lettek a nemzeti himnuszok Uruguayban és Paraguayban. Hogy milyenek ezek a dalok, nem tisztem minősíteni, a himnuszt ugyanis nem az eurovíziós dalfesztiválra írják, hogy aztán az SMS-ben beküldött szavazatok alapján eldőljön, melyik nemzeté a legjobb.

A vita legújabb fejezete különben annak nyomán pattant ki, hogy az új köztársasági elnök, Áder János beiktatásán Lezsák Sándor ideiglenes házelnök kezdeményezésére a magyar himnusz után a képviselők a székely himnuszra is rázendítettek. Nem vagyok biztos benne, hogy ha nekem kellett volna összeállítani a programot, beszerkesztettem volna-e ezt a programpontot, de nem éreztem azt, hogy ezzel meggyalázták volna a Tisztelt Házat. Dési János a Népszavában így fogalmazott az eseményre reagálva: „Az ún. székely himnusz helyett a Parlamentben Áder János beiktatásakor nyugodtan elénekelhették volna Kovács Katitól a »Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád« című slágert, vagy Süsü, a sárkánytól az »Ó, ha rózsabimbó lehetnék« kezdetű örökzöldet. Sokaknak az is tetszik. Ám ha mindenképpen a szélsőjobbnak akartak a kedvében járni, akkor akár Horts Wesselnótákkal is szórakoztathatták volna magukat nagy örömükben a t. képviselők, hogy sikerült elnököt választaniuk. [...] Hát ez költözött ma be a magyar Országgyűlésbe, a kereszténységével oly sokszor kérkedő kormánypártok jóvoltából. Politikai giccs, gesztus a szélsőjobbnak. Pofon az európaiságnak és a jó ízlésnek.\"

Nem tudom, az mennyire volt európai, amikor az Internacionálét énekelték rendszeresen a Parlamentben (vagy nem is olyan régen egy, a miniszterelnök-jelöltről döntő MSZP-kongresszuson). Zeneesztétikailag sem hinném, hogy az Internacionálé, a székely himnusszal ellentétben, Beethoven Örömódájának szintjén van. A múltat végképp eltörölni nyilván ízléses és a társadalmi normáknak tökéletesen megfelelő gesztus, miképpen a vörös csillag viselése sem sértheti azokat, akiknek hozzátartozói a Gulagon vagy éppen Recsken pusztultak el. Az az érv sem áll, hogy az egyesek által vitatott mű nem hivatalos himnusza a székelyeknek, hiszen például az elnyomott népeknek sem állt mindig módjukban legalizálni nemzeti imájukat – a közösség hitelesíti azzal, hogy elfogadja himnuszként. Sok helyen, például a Székelyföldön ezt nem is tanítják iskolában, mégis valahogy minden gyerek megtanulja. Ráadásul 2009 szeptemberében a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Székelyföld hivatalos himnuszának választotta, és abban talán megegyezhetünk, hogy még a legkényesebb ízlésű budapesti ítész sem várhatja el, hogy Bukarest döntse el, mit is énekelhetnek a székelyek himnuszként. Engem például nem sértene vérig, ha a Parlamentben az LMP elkezdené énekelni a romák himnuszának tartott Zöld az erdő, zöld a hegy is... kezdetű dalt. Gyanítom, ezt bal- vagy liberális oldalról nemes gesztusnak, a kisebbségre való odafigyelésnek értékelnék, és hangos bravó lenne a sajtóreakció. A kettős mérce művelői szerint ezzel ellentétben a székelyek dala politikai giccs és gesztus a szélsőjobbnak. Magyarkodás – mondják, miközben más népeknek nincs is erre szavuk, vagyis ott egészséges nemzettudat van, nem „amerikaiskodás\" vagy „franciáskodás\".

Nem értem, miért kell menetrendszerűen vérig sérteni embereket. Azokat, akiket lehet – érdekes módon a melegkamionon önmagát penetráló lény sem rabbinak öltözik, hanem keresztény papnak, és a provokációk zöme mindig ezt a kultúrkört találja meg céltáblának. A népszabadságos videóban egyébként Parti Nagy Lajos írónak volt a legnormálisabb véleménye, aki ebben a kérdésben is a közöttünk meglévő „nagy-nagy kibeszéletlenségről\" beszélt. Nem értem, miért baj az, ha valakinek fontos valami – és ez miért zavarja azt, aki gyökértelen. Irigy netán, vagy saját frusztrációit önti a másikra tehetetlen dühében? Egy himnuszban nem az a lényeg, hogy zenéje, szövege tökéletes legyen, hanem hogy közösséget teremtsen, kovácsolja össze az egy zászló alá tartozókat, érzelmekre hasson. Lehet, hogy a székely himnusz műdal, és némelyek szerint gyatra a szövege, de sok százezer embernek megdobban a szíve, amikor felcsendül. Összeköti a székelyeket, és ha Magyarországon, netán az Országgyűlésben éneklik (amelyet nem mellesleg székely ácsok is építettek), akkor azt is jelenti, hogy anyaországi és határon túli magyar összetartozik.

Igaz, akadnak olyanok, akik szerint ez megbocsáthatatlan.

(Első közlésben megjelent a Magyar Nemzet 2012. május 16-ai számában)